#hálásvagyok

Utazásaim felnyitották a szememet és érzékeimet a hála irányába. Mikor először felismertem, hogy – a már elcsépelt kifejezéssel éljek: boldog vagyok – azt csinálom amiről gyermekként álmodoztam (és a felnőttek mindig azt mondták: lehetetlen) tudatosan próbáltam magam rábírni a hála érzésére. Tudtam: mindezért hálásnak kéne éreznem magamat. De az érzés nem támadt fel bennem magától, bármennyire is szerettem volna, elmém azt súgta, ez lenne helyes. Szépen lassan természetesnek vettem, hogy én ez vagyok, ilyen az életem és mindez nekem jár. De egy dolog mindig ott motoszkált a fejemben: az egyensúly. A természet egyensúlyra törekszik és ez igaz minden fizikai, érzelmi, spirituális jelenségre. Az egyensúly nem kerülhető el. Ying és Yang. Fekete és fehér. Tél és nyár – mint a két szenvedélyem és hivatásom színterei. Ha ez igaz, akkor viszont az én nagy boldogságomnak is véget kell egyszer érnie és törvényszerűen jönni kell az ellenkezőjének. Ezt a gondolatmenetet azonban nem voltam hajandó elfogadni. Újra és újra a racionális felem előállt vele, de a bennem rejlő érző, lázadó fél ezt nem akarta elfogadni. Így kutatásba fogtam, milyen módon adhatom vissza az Univerzumnak a sok csodát, ami engem ért? Hogyan hálálhatom meg a különleges outdoor élményeim helyszíneit Föld Anyánknak? Mivel fizethetek be a nagy közös Szívesség Bankba? Sok sok ehhez hasonló kérdésre találtam választ a környezetvédelemben és minimalizmusban, buddhista szerzetesek könyveiben, mindfulness feladatokban és a jóga gyakorlásában. Mára teljes mértékben áthatja a minden napjaimat az őszinte hála érzése. Az ébredéskor nyitott ablakon beszűrődő napsugarak az arcomon, a reggeli műzlim idény gyümölcsökkel alkotott íz kavalkádja, útjaim az aktuális munkahelyemre: egyszer Japán méteres hófalai között kaptatva fel a hegyre máskor a balatoni nádasban kacsázó bicikliúton tekerve – mind-mind a hétköznapjaim olyan pillanatai, melyeket teljes valómmal át akarok élni, jelen lenni benne, érezni majd tovatűnni hagyni és már készen állni, fogadni az újabb pillanatot. Egyszerűen jelen lenni benne. Átélni, szemlélni, kinyílni és befogadni. Joggal mondhatjátok, kedves Olvasók, hogy könnyű a napsütéses nyári napokon vagy az idilli havas hegyekben így érezni, gondtalannak és vidámnak lenni. Azonban mi van a hűvös, esős novemberi, korán sötétedős, melankolikus városi napokon? Mert ilyen is van. De erre is megtanultam a leckét: ugyan csak jelen lenni. Nem ítélkezni és egyből elutasítani, hanem szemlélődni, megfigyelni és értékelni kell. A tudatosság és mindfulness témaköreit feszegeti már ez a gondolatmenet, és ennek kapcsán szeretlnélek meginvitálni Benneteket egy néhány hónapos kihívásra, gyakorlat sorozatra, melyet most kezdek a mindfulness jegyében. Tartsatok velem! A részletekről néhány nap múlva olvashattok, addig is Thich Nhat Hanh egyik mondásával búcsúzom:

“A múlt már véget ért, a jövő még nem jött el.”

/A fénykép Japánban, Okinawa szigetén készült, egy piaci antikvárium előtti kis asztalkán volt kirakva sok sok színes fa betű azzal a meghívással, hogy hagyj üzenetet a többi járókelő számára./

Utazásom kezdete a mindfulness és a jóga világába . . .

Utazásom kezdete a mindfulness és a jóga világába néhány évvel ezelőtt kezdődött, mikor kaptam egy Kindl e-könyv olvasót. Előtte sose olvastam, igazi furfangos tinédzserként csak a kötelezők rövidenből készültem az irodalom órákra, egyetem alatt pedig a rajzolás, tervezés és a millió gyakorlat elvette az összes időmet. Tirolban a kis hegyi faluban, ahol ekkoriban éltem, azonban rengeteg időm volt újra felfedezni a könyvek világát – még ha nem is a hagyományos lapozgatós módon – de a Kindl-öm bárhová mentem, velem volt. Telis tele Thich Nhat Hanh, Paulo Coelho, Szabó Magda könyveivel, útileírásokkal, természettudományi ismeretterjesztőkkel, jóga és életvezetési tankönyvekkel.

Ezzel szinte egy időben megismerkedtem egy fiúval. Természetesen mi más lenne a történetben, mint egy kis románc. A dél-tiroli sráctól mindenki óvva intett: állandóan gondolkodik, furcsa dolgokról mesél és néha még ír is! Engem mindez nem érdekelt, valami nagyon megfogott benne olyannyira, hogy néhány nappal a megsimerkedésünk után – a szezon végetértével – nem haza vettem az irányt, hanem délre, a Garda-tavi nyaralójukba. Kezdetét vette életem első spirituális utazása. Nem mondom, hogy könnyű volt ez a néhány hét – telis tele szélsőségekkel. Csodálatos spirituális élmények – amiket akkor még nem tudtam hova tenni – és mély zuhanások. Megértések és felvetődő kételyek. Egyértelmű irányelvek, vágyak és jövőkép. Az életem teljesen megváltozott. Már egy ideje ezen az úton jártam akkor, de tudattalanul, ismeretlenül bele a nagy világba. Most minden értelmet nyert, egyértelművé váltak korábbi döntéseim, találkozásaim, minden helyére került. Úgy vizualizáltam, mint egy hosszú idővonalat, ahol a múltban megtörtént életesemények a helyükre kerülnek, összeáll a kirakó. Minden fontos emberi találkozásnak meg volt a helye és lineárisan következett belőle a következő esemény. Még a rossz dolgokból is kiemelkedett egy-egy helyzet, szituáció, ami a következő lépcsőhöz vezetett ezen az idősávon.

Megnyugodtam. Megismertem a saját utamat. Jól dötöttem, mikor az intuícióimat követtem, az elvárt, tanácsolt út helyett. Úgy éreztem magam mint Paulo Coelho regényeiben rendszeresen előforduló bölcsesség

“Ha a saját utadon jársz, az egész univerzum összefog, hogy ez sikerüljön”

Mikor mindez tudatosult bennem, hogy úton vagyok, haladok előre egy egyenes mentén: kinyílt a világ és végtelen hála fogott el a környezetem iránt. Erről olvashattok következő bejegyzésemben.


Az alábbi kép Tirolban készült az Achenseetől emelkedő Seekarspitze-n.

Történetem

Egy átlagos középosztálybeli családban nőttem fel harmadik gyermekként. Érettségi után nem volt kérdés az egyetem: fel is vettek elsőre az általam kiválasztott szakra. Albérlet a legjobb barátnőmmel, gólyatábor és kezdetét is veszik azok az édes egyetemi évek. A függetlenség és a hamis szabadság érzése – a hatalmas kipukkaszthatatlan buborék amiben tengettünk napjainkat: előadások, zh-k, felejthetetlen egyetemi bulik és a rettegett vizsga időszak aminek túlélését egy franciaországai sítáborral vagy egy nyári fesztivállal koronáztunk meg. Gyakorlati hetek, Erasmus és nyertes tanulmány utak, versenyek Európa szerte. Mindenben volt részem. Tehetséges, azt mondták. Majd elérkezett a szakmai gyakorlatok ideje: fiatalos budapesti iroda után egy neves skandináv cég – és lassan kezd megtörni az a nagy buborék: a “való élet” – a “fényes jövő” szűrődik át repedésein. Monokróm színvilág, mély zavaróan hangos hangok. Bezártság, a szabadság elvesztésének félelme. Ezt a kopott, szürkés szín árnyalatot azonban elnyomta a buborék mélyéről sugárzó fény. A fehér havon és a tó kékeszöld vízén megcsillanó napfény. A téli vizsgaidőszakok közti ausztriai síoktatás és a vitorláskölcsönzőben eltöltött Balatoni nyarak emléke. Egy gyors matek után meg is kaptam – a majd hogy fel sem merülő kérdésre – a választ: ráér még az a nagybetűs felnőtt élet, az igazi 8 órás munka – visszamegyek télre a hegyekbe… Ennek már jópár éve, azóta megsíeltem Stájerország, Karintia, Tirol és legutóbb Japán hegyeit is – és megismertem mi is az a valódi NAGYBETŰS – vagy legalább is azt, hogyan alakítható olynná, amilyennek én szeretem. Sok-sok különleges ember, a lélegzetelállító tájak, színek, ízek, hangulatok. Mindez vezetett el a mindfulness és a jóga útjára is, Indiába és egy csodálatos utazáshoz önmagamhoz. Megismertem egy teljesen új embert, kinek társaságára újra és újra szomjazom, ki nap mint nap meglepetéssel szolgál, és mindig velem van. Azonban ez az utazás se zökkenőmentes, kalandokkal teli történet, melyről később ha szeretnétek, még hallhattok.