Átutazóban Mauritániában

A rettegett határátkelő Marokkó és Mauritánia között a Nyugat-Szaharai senki földjén keresztül – nem is olyan vészes. Segítőkész határőrök, akik a kígyózó kamionsor elé engedtek bennünket, egyértelmű utasítások a teendőkkel kapcsolatban, érdeklődő de nem tolakodó emberek. A procedúra így is több, mint két órán keresztül tartott – természetesen bele futottunk az ebédszünetbe – de zökkenőmentesen kijutottunk Marokkóból. A Senki Földjére. A kapun kívül végletekig megpakolt kisbuszok, túlzsúfolt telekocsik és tömérdek autóroncs fogadott bennünket. Az út első két kilométerét leaszfaltozta az ENSZ, de így is maradt 3 amit meg kell tenni. Az aszfalt út elfogyásával az autónyomok szétszéledtek minden lehetséges irányba és az autók többsége – sebességüket nem mérsékelve – ugyan ezt tették. Mi lépésben haladva elindultunk az egyik simábbnak látszó ösvényen, és igyekezve a lehető legkisebb kárt okozva Kövér Bertában (ez a név illett legjobban a buszra) átszeltük az aknamezőt. A mauritániai határ kapujához érve egy katonatiszt egyből lerohant bennünket, az ablakban levő GoPro miatt, sajnos letöröltette velünk a felvételeket.

Még le se parkolunk, hogy elintézzük a beléptetést, már menet közben ostromoltak bennünket a fixerek, a SIM kártya árusok és a pénzváltók. Mivel későre járt már, fáradtak voltunk az egész napi utazástól és tanulva a Tangier-i procedúrából fogadtunk egy fixert 10 euróért aki segített lebonyolítani a papírokat fél leforgása alatt, csak a vízumra kellett várnunk. Más utazók történeteiből hallottuk, hogy Mauritania már számítógépet használ a vízum kibocsátásához – de álmomban se gondoltam volna, hogy ez kétszer olyan hosszú időt jelent, mint korábban: egy óra sorbanállás után ránk került a sor. Egy sötét, de kellemesen hűvös szobában két íróasztal állt egymás mellett. Egyik asztalnál begyűjtötték az útleveleket majd valamit bepötyögtek a számítógépbe. Majd átadta az útlevelet a másiknak aki szintén valamit pötyögött. Majd vissza. Ezt még kétszer háromszor megismételték majd szólítottak ujjlenyomat vételre és fotóra. Ez is fejenként több, mint 10 percet vett igénybe a lassú számítógép és internet miatt. Aki rendszeresen utazik tudja, hogy ez általában két percnél többet nem vesz igénybe. A fotó után ismét oda-vissza mentek az útlevelek és mielőtt még megkaptuk volna a pecsétet, eljött a délutáni ima ideje. Ez alatt úgy tűnik kicsit felfrissültek a határőrök, mert rövid időn belül vissza kaptuk útleveleinket és elindultunk Nouadibou felé.

Nem sokkal a város előtt megaludtunk, majd reggel megnéztünk néhány hajóroncsot. Érdekes látvány az öböl telis tele rozsdás üres hajómaradványokkal.

Majd délnek vettük az irányt, Nouakchott előtt a sokak által ajánlott Las Sultanes kempinben töltöttünk két napot, mielőtt a szenegáli határ felé indultunk.

Marokkó

Mielőtt búcsút vettünk volna Európától, az utolsó simításokat, bevásárlásokat elintéztük Cadizban. Szükségünk volt még néhány matricára, hogy a támogatóink logóit ki tudjuk ragasztani a busz falára. Megmentőnk Roberto volt, aki Tim barátnőjének a spanyol barátnőjének az unokatesójának az unokatesója – vagy valami hasonló.

Ez után Algeciras városába megérkezve útunk Carloshoz vezetett, aki többek szerint a legjobb jegy értékesítő a Gibraltári kompokhoz. Néhány órányi telefonálgatásába került, mire szerzett nekünk egy olcsóbb jegyet, lakókocsiként. Mivel busz külsőnk van, sokszor nem hiszik el, hogy valójában lakóautó vagyunk, ezért Carlos eljött velünk a komphoz, hogy biztosan minden rendben legyen. Ezen felül bort és sütit is kaptunk tőle. Sajnos a szoros túl oldalán Carlos már nem volt velünk, és nem is mentek ilyen simán a dolgok. Mivel a marokkói határőrök és vámosok se tudták eldönteni miféle járgány vagyunk ide-oda küldözgettek bennünket. Busz, traktor, kemping autó? Mindezen a logónk se segített: az egyik állomáson leszedték a matricát a busz faráról, mert a térképen Nyugat-Szahara is jelölve van. A letölthető vektorok hátránya. Összesen 6 órát töltöttünk a Tangier-med vámállomáson ami számunkra nem volt olyan vészes: szoktuk az új otthonunkat, javíttuk, berendeztük – azonban Yuja, a japán diák akivel kompon ismerkedtünk meg és Rabatig jött volna velünk, is ott töltötte a napját velünk.

Ez volt az első tapasztalatunk határátkeléssel, és meg is fizettük a tanulópénzt. A sokadik állomások egyikén egy hivataloknak látszó alak kezébe vette az irányítást. Nyakában fényképes igazolvány, kulcsok és egyértelműen mindenkit ismert, tudta a járást. Mivel én sajnos franciául nem beszélek, a csapat francia ajkú tagjai bonyolították le a dolgokat – nem tudtam hangot adni aggodalmamnak ezzel az emberrel szemben. A végén persze kiderült hogy nem helyi hivatalnok, és megkérte a segítsége árát, de 6 óra kóválygás után boldogak voltunk hogy kijutottunk végre, és elindultunk Rabatnak.

Az napi kalandjaink nem értek még véget, Rabatban újabb meglepetés várt ránk: rossz gyerekek kapaszkodtak a busz hátuljába megrongálva ezzel a motorháztetőt, majd mikor megálltunk, hogy leszállíttassuk őket bemásztak a busz alá és a tetejére. Egészen addig nem tudtunk megszabadulni tőlük, míg meg nem jelentek a rendőrök, amikor a gyerek elszaladtak. Végre útnak indultunk, és sötétedés előtt megérkeztünk Moulay Bousselham kempingjébe ahol két napot töltöttünk. Szoktuk Afrikát, kipihentük az első határátkelésünk fáradalmait és a fiúk meghegesztették a busz törött lengés csillapítóját.

következő állomásunk Fez volt. Elveszni a Medina utcáin. Minden útikönyv ezt tanácsolja és tényleg megér egy mesét. Szűk, sötét középkori labirintus, ahol a mai napig a szamár a legelterjedtebb teherhordó. Minden sarkon egy különleges mozaik, festett kapu és tömérdek árus. Sajnos nagyon tolakodóak az árusok, és igazi turista bazár vált néhány utcából, de azért lehet találni az eldugott zugokat, igazi életképeket.

Nem minden középkori Fezben. A Medina körül egy pezsgő modern nagyvárost találunk, ahol a kortárs építészet rendkívüli érzékkel adaptálta a hagyományt a modern designnal. A világ nagyvárosai jellemző modern sablonsság nem tudta megvetni a lábát Marokkóban.

Trabant expedícó

Még az utazás megkezdése előtt, felkészülésem során összehozott a Facebook Zsolttal, aki egy Trabanttal járja a világot. Rengeteg hasznos információval szolgált, tapasztalt autós utazó, és felajánlotta, hogy szívesen találkozna velünk személyesen is, és készítene egy riportot. Franciaországban La Mans környéke lett a közös pont. Kíváncsian figyelve az utat vártuk a Trabant felbukkanását, meg is pillantottuk egy kellemes árnyas útmenti pihenőben. Itt egy gyors ebéd keretében megismerkedtünk és megejtettük az interjút. Zsolt egy igazi kalandor és utazó, csupa szív ember. Rengeteget jótékonykodik, jelenlegi projektjéről itt olvashattok:

https://www.facebook.com/1635252533384048/posts/2188527204723242/

Az interjút pedig az alábbi linket tekinthetitek meg:

https://m.youtube.com/watch?v=wdB97BQL1jY&feature=youtu.be

Elsuhant egy hónap

Sok kritikát kaptam, hogy nem jelentkezem, nem számolok be a kalandjainkról. Nem mentegezőzöm, nem telne sok időmbe rendszeresen írni néhány sort, de az az igazság, hogy teljesen magába szippantott az utazás. Menet közben nem tudok nem kibámulbi az ablakon és csak csodálni a mellettünk elsuhanó állandóan változó tájat.

A dimbes-dombos mediterrán olajfákkal borított vidék szélén megjelentek az Atlasz-hegység hófödte csúcsai majd megérkeztünk az Anti-Atlasz vörös hegyei közé. Kanyargós hegyi szerpentineken haladva néha fel-fel bukkant az Atlanti-óceán, majd a helyeket elhagyva lassan a föld kivilágosodott és átvett az uralmat a Szahara. Eleinte még minimális vegetációval, kövekkel és monumentális sziklaszirtekkel az óceán partján.

Tovább haladva délnek fel-fel bukkantak a homok dűnék és a tevék – ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Néhány homok dűnével és sziklaszirttel szeldelt végtelen síkság közel 4000 kilóméteren keresztül (Mauritániában akad olyan útszakasz, ahol 300 kilométeren belül egyetlen útelágazás se volt, csak néhány apró falu. ) egészen a Szenegál folyóig – ahol a víz hirtelen életre keltette a természetet. Madárfajok százai, köztük pelikánok, flamingók, tukánok – krokodilok, óriás gyíkok és valódi Pumbák jöttek-mentek az úton.

A természet feléledésével az emberek is megváltoztak. Dolgos, mosolygós, nyitott emberek fogadtak bennünket Szenegálban – a szigorú, kedvetlen és őszintén szólva lusta Mauritániaiakkal szemben. Az épületek egyre színesebbé váltak – bár be kell vallanom Mauritániában is láttam néhány nagyon kedves szépen kifestett színes házat – de Szenegálban minden jármű, busz, tábla színesre van fesve. A vas tetőcsomagtartók vagy szerkezeti elemek is szépen megmíveltek és színesek. Ez a pezsgő ország bennünk is fellobbantotta a lángot további kalandokhoz. Most néhány napot Dakarban kell töltenünk vízumok és autópapírok beszerzésével, és utána felfedezzük tovább Szenegál állatvilagát.