Átutazóban Mauritániában

A rettegett határátkelő Marokkó és Mauritánia között a Nyugat-Szaharai senki földjén keresztül – nem is olyan vészes. Segítőkész határőrök, akik a kígyózó kamionsor elé engedtek bennünket, egyértelmű utasítások a teendőkkel kapcsolatban, érdeklődő de nem tolakodó emberek. A procedúra így is több, mint két órán keresztül tartott – természetesen bele futottunk az ebédszünetbe – de zökkenőmentesen kijutottunk Marokkóból. A Senki Földjére. A kapun kívül végletekig megpakolt kisbuszok, túlzsúfolt telekocsik és tömérdek autóroncs fogadott bennünket. Az út első két kilométerét leaszfaltozta az ENSZ, de így is maradt 3 amit meg kell tenni. Az aszfalt út elfogyásával az autónyomok szétszéledtek minden lehetséges irányba és az autók többsége – sebességüket nem mérsékelve – ugyan ezt tették. Mi lépésben haladva elindultunk az egyik simábbnak látszó ösvényen, és igyekezve a lehető legkisebb kárt okozva Kövér Bertában (ez a név illett legjobban a buszra) átszeltük az aknamezőt. A mauritániai határ kapujához érve egy katonatiszt egyből lerohant bennünket, az ablakban levő GoPro miatt, sajnos letöröltette velünk a felvételeket.

Még le se parkolunk, hogy elintézzük a beléptetést, már menet közben ostromoltak bennünket a fixerek, a SIM kártya árusok és a pénzváltók. Mivel későre járt már, fáradtak voltunk az egész napi utazástól és tanulva a Tangier-i procedúrából fogadtunk egy fixert 10 euróért aki segített lebonyolítani a papírokat fél leforgása alatt, csak a vízumra kellett várnunk. Más utazók történeteiből hallottuk, hogy Mauritania már számítógépet használ a vízum kibocsátásához – de álmomban se gondoltam volna, hogy ez kétszer olyan hosszú időt jelent, mint korábban: egy óra sorbanállás után ránk került a sor. Egy sötét, de kellemesen hűvös szobában két íróasztal állt egymás mellett. Egyik asztalnál begyűjtötték az útleveleket majd valamit bepötyögtek a számítógépbe. Majd átadta az útlevelet a másiknak aki szintén valamit pötyögött. Majd vissza. Ezt még kétszer háromszor megismételték majd szólítottak ujjlenyomat vételre és fotóra. Ez is fejenként több, mint 10 percet vett igénybe a lassú számítógép és internet miatt. Aki rendszeresen utazik tudja, hogy ez általában két percnél többet nem vesz igénybe. A fotó után ismét oda-vissza mentek az útlevelek és mielőtt még megkaptuk volna a pecsétet, eljött a délutáni ima ideje. Ez alatt úgy tűnik kicsit felfrissültek a határőrök, mert rövid időn belül vissza kaptuk útleveleinket és elindultunk Nouadibou felé.

Nem sokkal a város előtt megaludtunk, majd reggel megnéztünk néhány hajóroncsot. Érdekes látvány az öböl telis tele rozsdás üres hajómaradványokkal.

Majd délnek vettük az irányt, Nouakchott előtt a sokak által ajánlott Las Sultanes kempinben töltöttünk két napot, mielőtt a szenegáli határ felé indultunk.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s