Elefántcsontpart fogságában II.

Paradicsomi helyszínek, jóbarátok, luxus körülmények lakóbuszubkban nem biztos, hogy a tökéletes utazás kulcsa. Őszintén szólva számomra nem kis kihívást jelent ez az út: a holland és a francia nyelv (hiánya), különböző érdeklődési körök a csapatban és – valljuk be őszintén – az eltérő gazda(g)sági háttér. Bár Afrika olcsó, ez mást jelent egy magyar és egy holland utazó számára.

Utazó. Vagy turista? Ez a másik nagy különbség. Egy átlagos turista nevezetességről nevezetességre halad, mindig akad valami új, érdekes, felfedezni való. Egy ilyen nagy utazás során, mint a miénk, ezen a hatalmas kontinensen, igen is előfordul, hogy egy hetet utazunk, hogy elérjünk valahova. Ha valaki “turista módban” vág neki az útnak, könnyen meglehet, hogy nem találkozik a valóság az elvárásaival. Nekem is több szakaszban sikerült csak átkapcsolni az agyamat “utazó módba”. Főleg, hogy nem vezethetem Bertát, maga az utazás passzív tevékenység számomra. Jó minőségű úton haladva lehet jönni-menni a buszban, olvasni, játszani, tevékenykedni, de Mauritánia óta nem volt ilyen út. Rázós, zötykölődős utak, sok fékezés és kátyú kerülés. Az afrikaiak vezetési stílusáról és az úton tartózkodó temérdek állatról nem is beszélve. De mint mindent ezt is meg lehet szokni, sőt élvezni. Számomra átalakult ez az élmény egy folyamatosan pörgő filmmé. Berta hatalmas ablakainak köszönhetően messze ellátni: a végtelen afrikai szavanna, vagy a trópusi esőerdővel borított hegyek látványa lenyűgöző, a falvak, városok élete, az utak fogalma pedig izgalmas. Egy folyamatos inger áradat amit nem elég befogadni, feldolgozni is kell. Amihez időre van szükség. Ezért is készülnek el beszámolóim jóval később.

Na de elég a kifogásokból, inkább térjünk vissza a fordulóponthoz. Mi is történt.

Hát elfáradtunk. Feltöltődtünk de be is teltünk. A karácsonyra látogatóba érkező társak és a nem jövők hiánya még jobban felkavarta az érzelmeket.

Rudy már korábban elhatározta, hogy karácsonyra hazamegy, tőle Man-ban már el is búcsúztunk. Majd miután Sjors visszarepült Hollandiába, Ilja is úgy döntött, neki is elég volt Nyugat-Afrikából.

Még mindig 5en voltunk, de ketten csak rövid időre csatlakoztak hozzánk, így az út nagy részére csak 3-an maradtunk. Ez fontos kérdéseket vetett fel bennünk. A nigériai vízumról szerzett friss információink se voltak túl biztatóak, mindössze egy utazóval találkoztunk aki megkapta, Burkina Faso-i lakcímért és adóért cserébe. Berepülni az országba lehetséges, hajóra tenni Bertát. Egy család ezt a variációt választotta, egy hónapjukba telt az akció – és persze egy vagyonba. Még induláskor B-tervként szó volt róla, hogy behajózunk Angolába, de így, hogy hárman maradtunk, se anyagilag, se személyes okokból úgy döntöttük, nem éri meg. Rengeteg mindent nem láttunk még Nyugat-Afrikából, időnk véges, Berta is fárad – visszafordulunk. Már csak azt kellett eldönteni, hogy Ghána-Togo-Benin-Burkina Faso vagy Guinea-Bissau Guinea-Cassamance-Gambia-Szenegál legyen az útvonal. (És még sok sok kitérővel, variációval, Sierra Leone, Libéria, stb)

Mivel az elmúlt két hónap alatt is rengeteg mindent ki kellett hagynunk, hogy időre itt-ott legyünk, most a rövidebb, de tartalmasabb verziót választottuk. A vízum igénylési procedúra is gyorsabb Guineába, mint Ghánába. Így történt, hogy január 4-én (végre) elhagytuk Elefántcsontpartot és átléptünk Guineába.

Elefántcsontpart fogságában I.

Nem a legrosszabb ország a Földön eltölteni 3 hetet karácsonykor. Trópusi esőerdővel borított hegyek között vízesések, végtelen hosszú pálmafával szegélyezett fehér homokos tengerpart (sajnos sokszor szeméttel díszítve), friss gyümölcskoktélokkal. Igaz ezeknek nagy része is importált, de közel két hónapja először mást is találtunk a piacon mint krumplit és káposztát. Főleg, hogy két vegán is csatlakozott a csapatunkhoz, akik feladták a leckét rendesen. Aki már járt Nyugat-Afrikában tudja, hogy húst esznek hússal és hallal. Ami érthető. A kecske és a csirke boldogan elszaladgál az utcán, enni se nagyon kér, megelégszik a szúrós bokrokkal… Az Atlanti óceán pedig majdhogynem kimeríthetetlen halban.

Na de mivel is ütöttük el az időt? Hogyan ünnepeltük a karácsonyt? Rengeteg minden történt velünk itt, fontos és nehéz döntések születtek, amik befolyásolták utunk további kimenetelét.

Az első néhány napot a hegyek között, Manban töltöttük. Bár viszonylag időben megérkeztünk a városba, sötétedésig nem találtunk megfelelő “szállást” Bertának. Szűk utcák, végtelen piac és alacsony kapuk miatt nem tudtunk behajtani szinte sehová. Végül egy, még épülő, városszéli hotel befogadott bennünket udvarára – a csatlakozó barátok és barátnők örömére még szobát is kaptunk zuhanyozni, aludni. Az első napot pihenéssel, az elmaradhatatlan szereléssel és piacozással töltöttük. Alkatrészt sajnos nem találtunk a lengéscsillapítóhoz, de macsétát igen. Ugyanis a dzsungelben mindneki macsétával a kezében/a fején sétál és a fiúk természetesen rákattantak. Engem inkább a végtelennek tűnő piac varázsolt el, jókedélyű, vidám asszonyokkal akik kivételesen nem próbálták meg rámsózni termékeiket háromszoros áron.

Másnap túrázni indultunk a híres La Dent de Man csúcsra, ami fog formájáról kapta nevét. Vegyes információink voltak a kötelező túravezetővel és fizetendő díjakkal kapcsolatban, de mivel Dindefeloui túrák során láthatólag jó helyre ment a hozzájárulásunk, és – bár rossz kondija miatt folyton várni kellett rá – túravezetőnktől sok érdekes infót tudtunk meg a környékről. Így felfogadtunk Augustint. Valószínűleg ő az egyetlen guide a környéken mert az összes blog, iOverlander alkalmazás és társai is őt említik, bár mi a hotel manageren, Mungabén keresztül kerültünk vele kapcsolatba. A valóság az, hogy sajnos ez esetben a “hozzájárulás” a völgyben levő falu kasszájába ment… más utazók beszámolóiból hallottuk, hogy van akit vezető nélkül nem engedtek tovább, vagy sokkal nagyobb díjat fizettettek velük. itt nem nagy összegekről van szó – ráadásul a mi esetünkben ez 8 felé oszlott – de szomorú, hogy megtehetik azt a turistákkal. (Később Guineában a Fouta Djallon régióban ez hatványozottan fordult elő – de erről majd néhány bejegyzéssel később írok.)

A túra maga csodás volt: sűrű trópusi erdő, kávé és kakaó cserjék, vad ananászok és banánok. Augustin megkóstoltatta velünk a nyers kakaó babot és különféle ehető terméseket. A csúcstámadás után lefelé menet egy 35 méter széles vízeséshez értünk, ahol megpihentünk, megfürödtünk, természetes hidromasszázst vettünk. Este egy étteremben ünnepeltük meg a Szentestét.

Még egy híres vízesése van Mannak, amit nem hagyhattunk ki. Ez egy rövid 2 kilométeres séta a főúttól. Mindenki aki szembe jött velünk azzal fogadott, hogy a vízesés zárva van. Mi persze nem hittünk nekik “persze megint meg akarnak vesztegetni bennünket, már hogy lehet egy vízesés zárva?!” Gondoltuk. Mint kiderült van egy park a vízesés medencéjénél ami tényleg zárva volt, de a térképünkön nem pont itt volt jelölve a vízesés így tovább sétáltunk az úton. Majd a jelölt helynél bevágtunk jobbra a bozótosba, és csodák csodájára a vízesés fölött találtuk magunkat. Mérlegelve a helyzet veszélyességét, néhányan lemásztunk a vízesés mentén a medencéhez. Egy beton híd rendszer, pavilonok, büfé és toalett volt lent – nem bántuk utólag, hogy zárva volt és nem kellett fizetnünk érte.

Következő állomásunk a tervek szerint Sassandra lagúnája lett volna. Délután indultunk ki a városból. Egy éjszaka vad kemping nem messze Mantól – hogy az újonnan érkezők is megízlelhessék – majd korai indulás délnek. Sassandrát sajnos nem értük el, mert a San Pedrótól elsőrndű főútnént jelölt út csak nyomokban tartalmaz aszfaltot, ami mentén méteres szakadékok tátonganak. Néhány kilométer megtétele és 3 szerelő megálló után úgy döntöttünk visszafordulunk, és San Pedróba megyünk. Ami nem volt rossz döntést, mert a koszos iparvárost átszelve egy gyönyörű, tiszta és turista mentes tengerpartra bukkantunk. Három pálmafa alatt a strandon, az úttól takartan, sátrat vertük. 3 napig maradtunk.

A karácsony végetértével sajnos tovább kellett állnunk, és Abidjan felé venni az irányt, hogy vendégeink elérjék gépeiket. Hogy ne a zajos, koszos nagyvárosban töltsük az éjszakát, de a reptérhez közel maradjunk, a világörökségi helyszínt Grand Bassamot szemeltük ki. Ez a turista paradicsom a 2016-os terrorista merénylet óta inkább egy szellemvárosra emlékeztet. Ahhoz viszont eléggé forgalmas, hogy mérhetetlen mennyiségű szemét hamozódjon fel a strandokon. Ráadásul nincsen szabad partszakasz, mind a francia tulajdonú hotelekhez tartozik. Akik nem látják szívesen a hozzánk hasonló utazókat, így nem találtunk parkolót éjszakára. Végül egy helyi rasta bár befogadott bennünket, a szeméttároló udavára. Bár a környezet nem a legfestőibb, de tábortűzzel és hideg sörrel fogadtak bennünket.

Másnap irány Abidjan: vízvétel, bevásárlás és egy kellemes séta a du Banco nemzeti parkban, ami valójában csak egy erdő a zajos nagyváros közepén, de hirtelen egy igazi dzsungelben találja magát az ember. Olyannyira a város része, hogy egy autópályáról nyílik, és először nem találtuk a bejáratát. Megkérdeztünk egy rendőrt, hogy jutunk el a bejárathoz, mire két lehetőséget kínált fel: egyik, hogy rendőri kíséretben az autópálya “rossz oldalán” forgalommal szembe visszavezetünk 500 métert (?!) vagy leparkolunk a benzinkúton és gyalog tesszük meg ezt a távot. Természetesen az utóbbit válaszottuk. Adonis – a rendőr – erre kicsit elszomorodott, hogy nem tud segíteni, de a lelkünkre kötötte, hogy hívjuk fel bármikor ha szükségünk van valamire. Nem ő az első rendőr akivel kontaktot cseréltünk: Mimi az elefántcsontparti határon nehezményezte, hogy nem hoztunk neki ajándékot. Ezt a kérdést már megszoktuk, így rutinosan rávágtuk: hívnod kellett volna, hogy mit hozzunk. Ennek annyira megörült, hogy rögtön felírta a telefonszámát egy cetlire és várta cserébe a miénket. Mi is adtunk egy kamu számot, és továbbálltunk.

Na de térjünk vissza Abidjanba. Miután felraktuk Sjorst a repülőre – tanulva a Grand Bassami helyvadászatból a környék egyetlen kempingje felé vettük az irányt. Igaz, kicsit messzebb volt a várostól, de két napunk volt még mire kinyitnak a nagykövetségek, időnk mint a tenger. Jaqueville végtelen pálmaültetvényei teljesen elvarázsoltak bennünket, olyannyira hogy a sötétedésben nem vettük észre a kemping bejáratánál a homokos utat. Bele is ragadtunk. Rutinosan ásók, pallók elő és mehet is a próbálkozás. Egy, kettő há-rom… nem megy. Szépen lassan megjelentek a helyiek is (bizonyára nem csak jó szándékból…) és szokás szerint mindenki mondott valami okosat… De ezúttal kivételesen újat is tanultunk. Az egyik öregúr kitalálta, hogy emeljük meg Bertát. “Persze Papa, hogyne…ez egy busz!” jött a válasz. A módszer azonban működött. Pálma levelek, kövek a kerekek alá és voálá – ismét az úton találtuk magunkat. A kemping elé leparkoltunk, és mivel a táj igazán festői – itt maradtunk néhány napot. Berendezkedtünk a kemping kerítése és a busz közé, és nem is sejtettük, hogy ez lesz utunk nagy fordulópontjának helyszíne…

Mali – Elefántcsontpart határ

A határ előtti 80 km-t lépésben tettük meg, egy egész napunkba telt. Mivel közeledett az este, úgy döntöttünk, meg alszunk még Manakoro, a határ falu előtt. Ismét egy tökéletes vadkempingező helyet találtunk ezúttal egy völgy szélén. Szokás szerint időt adtunk magunknak, hogy megérkezzünk: van aki a naplemente végét nézte a tetőről, más meditált, jógázott vagy bejárta a szűk környéket. Mire besötétedett neki álltunk vacsorát készíteni.

Elfogyasztani azonban már nem tudtuk nyugodtan: két terepjáró kanyarodott felénk a mezőre és gépfegyveres emberek szálltak ki belőle. Egyenruhát nem viseltek és a sötétben az autókon se láttunk semmi hivatalos feliratot. Meg nem ijedtünk – nem a határ két kilométeres körzetében fognak bennünket kirabolni – marokkói esetekre emlékezve ez csak a rendőrség lehet, hogy biztonságosabb helyre kísérjen bennünket. Így is történt: egyikőjük gépfegyverrel az ölében mosolyogva beült mellénk, és a bordélyház udvarára eszkortált bennünket.

Kora reggel mentünk a határállomásra. Beírták a nevünket a nagy könyve, bepecsételtek az útlevelünkbe, már csak Bertát kell kijelenteni. Ez a határőr azonban nem volt olyan boldog, hogy korán reggel dolgoznia kell. Mindenben hibát keresett. A Maliba való belépéskor a határőr ennek ellentéte volt, lustaságból nem pecsételte le a Carnet de Passage-unkat, mondva úgyse kötelező. Nem is volt rá szükségünk ez idáig, de a mogorva határőr mindenképpen kötözködni akarat. Vissza akar küldeni bennünket a határra ahol beléptünk, hogy beszerezzük a pecsétet. A mi türelmünk azonban nem lankadt, megszoktuk már a korrupt rendőröket, vámosokat – így megvártuk míg az ő türelme fogy el. Így is lett, és végül kiléptünk Maliból.

Az egyetlen úton elindultunk Elefántcsontpart felé, a térkép alapján 1 km ide a határ. Megtettünk egyet, kettőt, tizenkettőt – semmi. Még csak másik járművel se találkoztunk az út rossz minősége miatt. Mi is csak lépésben haladtunk. De már megszoktuk. 15 kilométerre volt az első állomás, ahol nem volt semmije a határőr hölgynek. Kedvesen tört angollal (először próbált meg valaki angolul beszélni hozzánk ) megnyugtatott bennünket, hogy jó helyen járunk csak azt nem érti hogy jutottunk el idáig ezzel a busszal. Még két másik állomást hagytunk el, mire végre megkaptuk a pecsétet az útlevelünkbe.

Az autó papírjait elvileg Man városában tudjuk intézni. Tudnánk, ha nem lenne karácsony és újév. Ennek köszönhetően a nagykövetségek is zárva tartanak, így 3 hétre Elefántcsontparton “rekedtünk”.

Mali: a világ egyik legveszélyesebb országa…

… Rossz unalmas utak, terror támadások, nem érvényes biztosítás. Ezeket az információkat tudtuk előre. Ami fogadott bennünket: kedves, mosolygós emberek, korrekt minőségű utak mentén csodás tájak. Igaz, csak a délnyugati országrészben maradtunk.

Már a határátkelés meglepően egyszerű volt Marokkó és Mauritánia után. 20 perc alatt kicsekkoltunk, besekkoltunk és minden papírt elintéztünk.

3 napos utazás állt előttünk Manataliba, az utolsó 100 km föld úton. Kellemesebbnél kellemesebb vadkemping helyeket találtunk az út mentén: egy veteményes kert a Gambia folyó partján, rejtekhely a szavanna méteres elefántfüvében és tábortűz egy hatalmas baobab fa alatt.

A hosszú egyenes utat felváltotta egy hegyi szerpentin, majd elénk tárult Manatali tava 50 méter magas és 100 méter széles gátjával. A mesterségesen kialakított tó lélegzetelállító sziklákat és hegyeket folyt körbe, több tucatnyi szigetet és félszigetet létrehozva.

Megérkeztünk a holland tulajdonú Cool Camp-be, fő állomásunkra Maliban. A kemping maga egy kis oázis amelyet a tulajdonos hozott létre pusztaságból. Hatalmas Mangó, Papaya, kesu dió fák, virágzó bougenvilla bokrok és banánültetvény. Mindez a kristálytiszta vizű folyó partján.

Kasper 20 év földkörüli utazás után döntött úgy, hogy letelepszik Afrikában. Miután Szudánban és Ghánában nem járt sikerrel, Maliban megcsinálta a szerencséjét. Kevesebb, mint 2000 euróért vásárolta a telket, és az elmúlt 6 évben nem költött rá többet, mint 5000 euro. A politikai helyzet romlása miatt manapság nem sok vendég fordul meg a kempimgben, ezért Kasper banánt, magnót termeszt és halakat tenyészt. Aktívan részt vesz a helyi Ngo munkájában. Ennek köszönhetően jutottunk el egy elszigetelt névtelen kis faluba, ahová két óra az út hajóval(ők annak hívják, én inkább csónaknak nevezném).

Utunk fő célja a pompás kút megjavítása volt. A történet kicsit visszás, mert a helyiek elintézték, hogy a hajó egy másik falunál tegyen ki bennünket, így az ő kútjukat is megjavitja a vízvezeték-szerelő. Én személy szerint nem sokat tudtam hozzáadni a történethez, így elmentem sétálni – de mint ahogy az lenni szokott, az egész falu körbeállta a kutat és mindneki mondott valami okosat – azonban érdemben nem sok minden történt. Mint utólag megtudtuk, nem tartják becsben a kutat: gyakran olajat engednek bele, eltömődik és a motiváció, hogy megtanulják kezelni, tisztítani, javitani hiányzik. Inkább egy új kutat kérnek a fehérembertől – még hozzám is érkezett kérés/követelés.

A kis faluban eltöltött nap és a helyiekkel való beszélgetés komoly kérdéseket vetett fel bennem a segélyszervezetek munkájával kapcsolatban, a helyiek reakciójával és nyugat-Afrika jövőjével kapcsolatban.

Vidéki falvakon áthaladva koszos öreg kis buszunkkal akaratlanul is a nyugati gazdagságot sugározzuk – amire a holland rendszám csak rátesz egy lapáttal. Természetesen sokkal kevesebbet látunk, mint egy hátizsákos stoppos vagy egy 4×4 terepjárós utazó. Azonban így is többet, mást látunk, mint otthon ülve a médiából tudunk meg. Mivel nem beszélek franciául, hatványozottan nehezebb megérteni a helyiek életszemléletét. Hogy kultúrájukból adódóan nem cselekszenek? Vagy a hőség miatt pihennek folyton az árnyékban? Dehát most “tél” van. Netán vallási okok? Ha Allah is úgy akarja.

Manantaliból (vissza a 100 km földúton) Bamakóba mentünk vízumot intézni, ahol nagy megtiszteltetés ért bennünket:

egy Maliból származó de Magyarországon élő ismerős testvérénél vacsoráztunk, aki mint kiderült, a Mali elnök sógora.

Másnap bevásárlás, útlevél átvétel és irány délnek Elefántcsontpart felé ahol 3-an csatlakoznak hozzánk.

Megérkeztünk AFRIKÁBA

A komor, mogorva, egyhangú Mauritánia után Szenegál igazi felüdülés. Saint-Louiseban pezseg az élet. Mindenki mosolyog, hangos kacaj szűrődik be a buszba. Színesre festett – otthon roncs számba menő – kisbuszok, gyönyörű színes ruhába öltözött nők és dolgos férfiak. Nem csak az emberek de az élővilág is feléledt: csillogó kék tollú madarak, színes csőrű tukánok és békésen halászó pelikánok. Majmok is megjelentek az út mentén, sőt a kempimgben Benno komolyabb összetűzésbe is került az egyikkel: egy hatalmas élénk türkizkék heréjű majom ugrott le egy fáról és megpróbálta ellopni a szendvicsét. A majom meglepően kitartó volt, néhány percen keresztül próbálkozott majd egy idő után feladta és lassan el kullogott.

Következő állomásunk a híres rózsaszín tó: Lac Rose volt. Mint kiderült nem mindig rózsaszín, sőt ez évnek ebben a szakában a napsugarak beesési szöge nem éppen ideális, így csak délelőtt 11 körül látható egy kicsit. A különleges látványról gyorsan letettünk, mert másnap időben Dakarban kellett lennünk a busz papírjait intézni. A csalódást gyorsan kárpótolta az első találkozásunk a helyi zenével és tánccal. A távolról ideszűrődő dob és énekszó nem hagyott nyugodni, felkerekedtünk megkeresni. Egy drága hotel bárjából jött a zene, ahova – kihasználva európai külsőnket – határozottan csak besétáltunk. Egy zártkörű partiba csöppenhettünk, mert a többi turista gyanakodva nézett ránk – és hát nem is voltunk megfelelően öltözve egy ilyen flancos hotelhez – de nem szóltak semmit. Egy hat tagú banda állt a sarokban különféle dobokkal és ütős hangszerekkel és egy énekes/rapper/showman középen. Hatalmas bulit csaptak. Sokáig nem maradtunk, mert másnap reggel 6kor indultunk.

Vagyis Ivan indult, mi aludtunk tovább. Másfél óra múlva egy nem túl kellemes hangra ébredtem: egy kis falu szűk utcájában beragadtunk a homokba. Ismét megtanultuk, hogy ne mindig higgy a GPS-nek.

Elő a lapátokkal, pallókkal és kezdődhet az ásás. Az egész falu ott tolongott körülöttünk, és sok gyerek iskolába menet megállt bámészkodni. Hosszas próbálkozás után ezúttal sajnos nem tudtuk kimenteni Bertát, így segítségül hívtunk egy traktort, aki végülis kihúzott bennünket a csávából.

9 körül ismét úton voltunk, immár Dakar határában, még el tudjuk intézni a papírmunkát. Gondoltuk…. csak a reggeli – és valószínűleg állandó – dugóval nem számoltunk. Délután 1re értünk a vámirodához, ami persze ebédszünetet jelent. Így elmentünk hát alkatrészt vadászni a sérült lengéscsillapítóhoz.

A vámirodában – bár személyesen nem voltam jelen – egy vicces jelenet játszódott le:

Ben és Rudy rossz ajtón léptek be és a vámiroda helyett a bevándorlási hivatalban találták magukat. Útlevél nem volt náluk, mert a csapat másik fele elment vízumot intézni Maliba. A hivatalnok gondolta tubabu (fehér ember) = pénz…

⁃ Mindketten úriemberek vagyunk, szemethúnyok az ügy felett, ha boldoggá teszel.

⁃ Ben: Mit szeretnél?

⁃ Hivatalnok: hogy boldoggá tegyél.

⁃ Mit szeretnél mit csináljak, táncoljak neked?

⁃ A hivatalnok el nevette magát: ne ne! Nem táncot!

⁃ De hát megnevettettelek.

⁃ Igen mert beszéltél.

⁃ Akkor beszéljek többet?

⁃ Nem nem erre gondoltam.

⁃ Akkor hát ne beszéljek?

⁃ Nem, nem.

Mivel nem jutottak dűlőre – elmenni pedig nem tudtak – így leültek várakozni. A TV-re pillantva Ben megkérdezte:

⁃ Mit néznek? Csinos ez a riporter.

⁃ Ő a volt barátnőm. – válaszolta a hivatalnok.

⁃ Mit tett, hogy csak volt?

Erre az egész iroda nevetésben tört ki, és átkísérték őket a vámirodába.

Másnap megkaptuk a vízumot Maliba és útnak indultunk délnek.

Nem messze Dakartól egy kis torkolat mellett vertünk tanyát, ahol míg a fiúk szerelték a lengéscsillapítót, mi lányok SUP-oltunk és koktélt ittunk a parton.

Másnap kelet felé haladva útba ejtettünk egy szafari parkot, ahol sajnos világossá vált számunkra, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy nagyvadat lássunk. Nyugat-Afrikából kihaltak vagy elvándoroltak az állatok, csak a háziasított emlősök, madak és hüllők maradtak.

Következő állomásunkat nem terveztük: egyszer csak elfogyott az út.

Egy – a térképen nem található, de – utazók által ajánlott vízesést kerestünk. Azt nem találtuk meg, de a Gambia folyó eredéséhez közeli paradicsomi kempingre bukkantunk, víziló-leső terasszal a folyó felett.

Itt megismerkedtünk két Belga szülésznővel, akik gyakornokként dolgoznak a helyi kórházban. Elképesztő adatokat mondtak: hetente 600 baba születik ebben a kórházban (két kórháza van a kisvárosnak és sok kis faluból nem tudnak ide eljutni szülni a nők) és 50% a túlélési arány. A helyi ápolók nem ismerik az újáélesztést…. Itt még mindig a természetes szelekció az úr. Ez most kicsit keményen hangzik, de így is minden második nő hátára fel van közve egy baba, még a 15 évesekére is. Az átlag életkor 18 év (Magyarországon ez 42 év, és alulmarad az EU átlagtól) ami Szenegál esetében magasabb, mint a környező országoké. Jelenleg ameddig a szem ellát mindenütt gyerekek, és szerencsére sok sok iskola is. Szenegálban iskolakötelezettség van és láthatólag működik is, de a többi országban rengeteg olyan gyerekkel találkoztunk aki nem tud iskolába járni.

A kempimgben időközben kiderítettük, merre is van az a híres Dindefelou vízesés. Kicsit eltévesztettük, még 100 km ide 😀 így hát útnak indultunk. 100 km Szenegál jó főútjain nem sok, de innen a kis falut megközelíteni, ami csak 21 km, egy napunkba telt. A végén a vízesés azonban megérte a hajcihőt. 100 méteres esés a dzsungelben, aminek medencéjében még úszni is lehet. Megfürödtünk és vissza indultunk Bertához. Aki mindez idő alatt a napon állt és várakozott. 53 fokot mutatott bent a hőmérő, ami a legmagasabb érték a skálán – vajon tud ég feljebb menni?

Mint megtudtuk – Dindefeloutól nem messze – van egy hagyományos bédik falu ahol még ma is élnek a törzsi hagyományok. Mi csak egy hétköznap délelőtött töltöttünk itt, de rendszeresen tartanak törzsi szertartásokat, ami nyitott az érdeklődők számára. Itt találkoztunk néhány idős hölggyel akiknek az orra még át van szúrva egy kifestett faággal. Érdekes időutazás volt.

Innen utunk egyenesen a Mali határra vezetett, de az már egy másik történet.