Elefántcsontpart fogságában I.

Nem a legrosszabb ország a Földön eltölteni 3 hetet karácsonykor. Trópusi esőerdővel borított hegyek között vízesések, végtelen hosszú pálmafával szegélyezett fehér homokos tengerpart (sajnos sokszor szeméttel díszítve), friss gyümölcskoktélokkal. Igaz ezeknek nagy része is importált, de közel két hónapja először mást is találtunk a piacon mint krumplit és káposztát. Főleg, hogy két vegán is csatlakozott a csapatunkhoz, akik feladták a leckét rendesen. Aki már járt Nyugat-Afrikában tudja, hogy húst esznek hússal és hallal. Ami érthető. A kecske és a csirke boldogan elszaladgál az utcán, enni se nagyon kér, megelégszik a szúrós bokrokkal… Az Atlanti óceán pedig majdhogynem kimeríthetetlen halban.

Na de mivel is ütöttük el az időt? Hogyan ünnepeltük a karácsonyt? Rengeteg minden történt velünk itt, fontos és nehéz döntések születtek, amik befolyásolták utunk további kimenetelét.

Az első néhány napot a hegyek között, Manban töltöttük. Bár viszonylag időben megérkeztünk a városba, sötétedésig nem találtunk megfelelő “szállást” Bertának. Szűk utcák, végtelen piac és alacsony kapuk miatt nem tudtunk behajtani szinte sehová. Végül egy, még épülő, városszéli hotel befogadott bennünket udvarára – a csatlakozó barátok és barátnők örömére még szobát is kaptunk zuhanyozni, aludni. Az első napot pihenéssel, az elmaradhatatlan szereléssel és piacozással töltöttük. Alkatrészt sajnos nem találtunk a lengéscsillapítóhoz, de macsétát igen. Ugyanis a dzsungelben mindneki macsétával a kezében/a fején sétál és a fiúk természetesen rákattantak. Engem inkább a végtelennek tűnő piac varázsolt el, jókedélyű, vidám asszonyokkal akik kivételesen nem próbálták meg rámsózni termékeiket háromszoros áron.

Másnap túrázni indultunk a híres La Dent de Man csúcsra, ami fog formájáról kapta nevét. Vegyes információink voltak a kötelező túravezetővel és fizetendő díjakkal kapcsolatban, de mivel Dindefeloui túrák során láthatólag jó helyre ment a hozzájárulásunk, és – bár rossz kondija miatt folyton várni kellett rá – túravezetőnktől sok érdekes infót tudtunk meg a környékről. Így felfogadtunk Augustint. Valószínűleg ő az egyetlen guide a környéken mert az összes blog, iOverlander alkalmazás és társai is őt említik, bár mi a hotel manageren, Mungabén keresztül kerültünk vele kapcsolatba. A valóság az, hogy sajnos ez esetben a “hozzájárulás” a völgyben levő falu kasszájába ment… más utazók beszámolóiból hallottuk, hogy van akit vezető nélkül nem engedtek tovább, vagy sokkal nagyobb díjat fizettettek velük. itt nem nagy összegekről van szó – ráadásul a mi esetünkben ez 8 felé oszlott – de szomorú, hogy megtehetik azt a turistákkal. (Később Guineában a Fouta Djallon régióban ez hatványozottan fordult elő – de erről majd néhány bejegyzéssel később írok.)

A túra maga csodás volt: sűrű trópusi erdő, kávé és kakaó cserjék, vad ananászok és banánok. Augustin megkóstoltatta velünk a nyers kakaó babot és különféle ehető terméseket. A csúcstámadás után lefelé menet egy 35 méter széles vízeséshez értünk, ahol megpihentünk, megfürödtünk, természetes hidromasszázst vettünk. Este egy étteremben ünnepeltük meg a Szentestét.

Még egy híres vízesése van Mannak, amit nem hagyhattunk ki. Ez egy rövid 2 kilométeres séta a főúttól. Mindenki aki szembe jött velünk azzal fogadott, hogy a vízesés zárva van. Mi persze nem hittünk nekik “persze megint meg akarnak vesztegetni bennünket, már hogy lehet egy vízesés zárva?!” Gondoltuk. Mint kiderült van egy park a vízesés medencéjénél ami tényleg zárva volt, de a térképünkön nem pont itt volt jelölve a vízesés így tovább sétáltunk az úton. Majd a jelölt helynél bevágtunk jobbra a bozótosba, és csodák csodájára a vízesés fölött találtuk magunkat. Mérlegelve a helyzet veszélyességét, néhányan lemásztunk a vízesés mentén a medencéhez. Egy beton híd rendszer, pavilonok, büfé és toalett volt lent – nem bántuk utólag, hogy zárva volt és nem kellett fizetnünk érte.

Következő állomásunk a tervek szerint Sassandra lagúnája lett volna. Délután indultunk ki a városból. Egy éjszaka vad kemping nem messze Mantól – hogy az újonnan érkezők is megízlelhessék – majd korai indulás délnek. Sassandrát sajnos nem értük el, mert a San Pedrótól elsőrndű főútnént jelölt út csak nyomokban tartalmaz aszfaltot, ami mentén méteres szakadékok tátonganak. Néhány kilométer megtétele és 3 szerelő megálló után úgy döntöttünk visszafordulunk, és San Pedróba megyünk. Ami nem volt rossz döntést, mert a koszos iparvárost átszelve egy gyönyörű, tiszta és turista mentes tengerpartra bukkantunk. Három pálmafa alatt a strandon, az úttól takartan, sátrat vertük. 3 napig maradtunk.

A karácsony végetértével sajnos tovább kellett állnunk, és Abidjan felé venni az irányt, hogy vendégeink elérjék gépeiket. Hogy ne a zajos, koszos nagyvárosban töltsük az éjszakát, de a reptérhez közel maradjunk, a világörökségi helyszínt Grand Bassamot szemeltük ki. Ez a turista paradicsom a 2016-os terrorista merénylet óta inkább egy szellemvárosra emlékeztet. Ahhoz viszont eléggé forgalmas, hogy mérhetetlen mennyiségű szemét hamozódjon fel a strandokon. Ráadásul nincsen szabad partszakasz, mind a francia tulajdonú hotelekhez tartozik. Akik nem látják szívesen a hozzánk hasonló utazókat, így nem találtunk parkolót éjszakára. Végül egy helyi rasta bár befogadott bennünket, a szeméttároló udavára. Bár a környezet nem a legfestőibb, de tábortűzzel és hideg sörrel fogadtak bennünket.

Másnap irány Abidjan: vízvétel, bevásárlás és egy kellemes séta a du Banco nemzeti parkban, ami valójában csak egy erdő a zajos nagyváros közepén, de hirtelen egy igazi dzsungelben találja magát az ember. Olyannyira a város része, hogy egy autópályáról nyílik, és először nem találtuk a bejáratát. Megkérdeztünk egy rendőrt, hogy jutunk el a bejárathoz, mire két lehetőséget kínált fel: egyik, hogy rendőri kíséretben az autópálya “rossz oldalán” forgalommal szembe visszavezetünk 500 métert (?!) vagy leparkolunk a benzinkúton és gyalog tesszük meg ezt a távot. Természetesen az utóbbit válaszottuk. Adonis – a rendőr – erre kicsit elszomorodott, hogy nem tud segíteni, de a lelkünkre kötötte, hogy hívjuk fel bármikor ha szükségünk van valamire. Nem ő az első rendőr akivel kontaktot cseréltünk: Mimi az elefántcsontparti határon nehezményezte, hogy nem hoztunk neki ajándékot. Ezt a kérdést már megszoktuk, így rutinosan rávágtuk: hívnod kellett volna, hogy mit hozzunk. Ennek annyira megörült, hogy rögtön felírta a telefonszámát egy cetlire és várta cserébe a miénket. Mi is adtunk egy kamu számot, és továbbálltunk.

Na de térjünk vissza Abidjanba. Miután felraktuk Sjorst a repülőre – tanulva a Grand Bassami helyvadászatból a környék egyetlen kempingje felé vettük az irányt. Igaz, kicsit messzebb volt a várostól, de két napunk volt még mire kinyitnak a nagykövetségek, időnk mint a tenger. Jaqueville végtelen pálmaültetvényei teljesen elvarázsoltak bennünket, olyannyira hogy a sötétedésben nem vettük észre a kemping bejáratánál a homokos utat. Bele is ragadtunk. Rutinosan ásók, pallók elő és mehet is a próbálkozás. Egy, kettő há-rom… nem megy. Szépen lassan megjelentek a helyiek is (bizonyára nem csak jó szándékból…) és szokás szerint mindenki mondott valami okosat… De ezúttal kivételesen újat is tanultunk. Az egyik öregúr kitalálta, hogy emeljük meg Bertát. “Persze Papa, hogyne…ez egy busz!” jött a válasz. A módszer azonban működött. Pálma levelek, kövek a kerekek alá és voálá – ismét az úton találtuk magunkat. A kemping elé leparkoltunk, és mivel a táj igazán festői – itt maradtunk néhány napot. Berendezkedtünk a kemping kerítése és a busz közé, és nem is sejtettük, hogy ez lesz utunk nagy fordulópontjának helyszíne…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s