Inkognitóban Európában

Mivel szélvédőnk betörött és az európai rendőrség nem annyira elnéző, mint afrikai kollégáik, nem mertük megkockáztatni a több száz eurós büntetést, így az éj leple alatt vezettünk fel Hollandiába. Amit én személy szerint élveztem. Igaz, nem vezettem, így ha akartam aludhattam is, de ott volt az egész nap kirándulni.

Első megállónk nem sokkal Genova után volt egy szűk völgyben, ahol egy igazi kis családi olasz étteremben ebédeltünk, majd feltúráztunk egy csúcsra, ahonnan egyik oldalt az Alpok, másik oldalt a Földközi-tenger látszik. Bár a hideg téli szél szokatlan volt így négy hónap Afrika után, kellemes első lépés a visszaszokáshoz.

DSC_0630.JPG

Innen a francia Alpokon keresztül vezetett az utunk, érthető okokból autópályák nélkül. Kristály tiszta csillagos éjszaka, majd éjfél körül felkelt a hold, ami a havon visszatükröződve közel nappali világosságot hozott. Brianconban álltunk meg, majd reggel felmentünk a Prorel csúcsra. Itt már nem is téli idő várt bennünket, az erős szél elállt, és 15 fok volt még 2000 méteren is. Nekem ez már nagyon hiányzott. 7 éve ez az első telem, mit nem síoktatóként töltök. Igaz, csodálatos kalandokban volt részem, és hihetetlenül szerencsés vagyok hogy a Team Superlekker tagja lehetek, de jó volt újra havat és hegyeket látni. A havas hegyi táj mindig az otthon érzését kelti fel bennem, bármerre is járok a világban.

DSC_0700.JPG

Az utolsó napokat kiélvezve a hegyi túrát megfejeltük még egy délutáni uszodázással is, aminek nem titkolt célja az volt, hogy immáron 5 nap után végre le tudjunk zuhanyozni.

A hegyeket elhagyva egy kis francia sajtgyáros városkában kötöttünk ki, majd onnan Luxemburgba vezetett az utunk tankolni, és várost nézni, ugyanis mint kiderült, még egyikőnk se volt ott sose. Érdekes kontraszt volt felszállni a vadonatúj villamosra a rozzant afrikai taxik és Berta után:

DSC_0737.JPG

Utolsó napunk volt ez, másnap időpontunk volt Hans, a használt busz alkatrész kereskedő garázsában, ahol Berta új szélvédőt lökhárítót, és különböző alkatrészeket kapott.

DSC_0827.JPG

Itt véget ért az én történetem is: reggel repültem vissza Magyarországra, hogy eleget tegyek nagynénii kötelességeimnek, Benno pedig már két nap múlva dolgozni ment.

1246329472.JPG

60 óra a kompon

Kompunk február 20-án este 11 órakor indult. Előző estére választottunk egy közeli kempinget zuhanyzás céljából. A leírás szerint tengerparti, van medence, étterem, és kellemes árnyas. Igaz, hogy a tél kellős közepén érkeztünk, de a medence zárva – és ahogy kinéz szerintem nyáron se használják; az étterem szintúgy, a hely meg igaz, hogy egy utcányira van a parttól de inkább emlékeztet egy lakótelep közepén található parkolóra, mint kempingre. Még házak bejárata is nyílik innen. Mindegy, legalább meleg víz van. A recepciós hölggyel megegyeztünk, hogy kemping autó vagyunk és nem busz, ezt rá is írta a dossziénkra. Másnap reggel én mentem fizetni – már egy ideje játszunk azzal, hogy menyire kell északra menni ahhoz, hogy egy nőt is komolyan vegyenek. A recepciónál senki, majd egy idő után durcásan megjelent egy úr, aki nagy nehezen szóba állt velem. Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de “természetesen” itt is más összeget akartak velünk megfizettetni, mint amiben eredetileg megegyeztünk. Nem a nagy árkülönbség ami bosszantó, hanem, hogy lépten nyomon ezzel találjuk szembe magunkat: megegyezünk egy árban, és a végén felemelik azt. Aki járt már Marokkóban megszokhatta. Mi nem hagytuk magunkat, de velem nem volt hajlandó megegyezni az úr – hisz nő vagyok. Még itt a spanyol Ceuta határában se.

Nem volt könnyű az egész út során ezzel megbirkózni, elfogadni, hogy nem tudok semmit magam elintézni, mindenben egy férfira vagyok utalva. Bár én sose elleneztem a férfi-női szerepeket, hiszem, hogy másnak születtünk, másra vagyunk hivatottak, de Európában legalább emberszámba vesznek. Van szabad akaratom, döntéseket hozhatok, és felelősséggel is tartozom értük. Egyenlőek vagyunk, kiegészítjük egymást. Ezt nem értékeljük mindaddig, amíg egy arab országban nem találjuk magunkat.

A hajcihő után útnak indultunk a kikötőbe, csodás hegyi-tengerparti útvonalon, keletről közelítettük meg Tanger-Med-et.

Hivatalosan az utolsó check-in 6 órával a komp indulása előtt lehetséges, de a marokkói belépéskor átélt bonyodalmakból okulva ennél több időt szántunk rá. Tudatosan kemping autóként a személyi bejáróhoz mentünk. Most is megkérdőjelezték, mit keresünk itt, de határozottan állítottuk, hogy lakóautó vagyunk és beengedtek. A jegyvásárlásnál is akadtak problémák, 12 méterig tartozunk az adott kategóriába, de a bullbar és a pótkerék miatt hosszabbak vagyunk, a hivatalos papírokon pedig csak a jármű súlya szerepel, méretei nem. Először le akarták vetetni velünk – vagy kategóriát váltunk sok sok suskáért – majd meggyőztük őket, hogy a kemping autók kerékpár tárolója sem számít bele, akkor nálunk ez miért lenne másképp? A felmérő jóindulatának köszönhetően megkaptuk az engedélyt. A szkenner semmiség volt – bár azt sose értem meg, hogy miért ilyen bonyolult fordulókkal és szűk S kanyarokkal építették ezt a vadonatúj kikötőt, mikor hely lenne bőven egyszerűbb megoldásokra is. Beálltunk a kompunkhoz tartozó sorba, és élveztük a naplementét.

DSC_0598.JPG

Fél 10 körül elkezdték beengedni az autókat, és mivel mi nagyok vagyunk és a sor elején álltunk a konténerek között kaptunk helyet:

WYXA9249.JPG

Takarót, párnát, pakoltunk, Bertát bezártuk és megkerestük a foglalt székünket. Az elkövetkező 60 órára ez lesz az otthonunk. Szerencsére nem sokan voltak a teremben, így keresztbe is el tudtunk feküdni a székeken, de mi feleannyira se voltunk felkészülve mint a valószínűleg rendszeresen kompozó marokkóiak. Matracokkal, vízforralóval, teázó készlettel jöttek az útra:

1642298996

Ami érthető, mert hosszú ez az idő. Étkezésről étkezésre vártuk, hogy teljen már el nap. A székeknél áramforrás nem található, így a folyosón ülve tudtuk csak használni a laptopot. A hajó fele zárva: nincs közösségi hely, csak a zajos büfé előtt néhány szék, az információs táblát található bár, casino, fitnesz terem vagy szépség szalon nem létezik. Éjszakára a világítást nem kapcsolják le az alvószékes teremben, és a komp átlagos sebességének csak felével közlekedik: azt hiszed sose érjük el Genovát. Igazi slow utazás ez, tökéletes mindfulness gyakorlat, csak hozzáállás kérdése. Találkoztunk például egy osztrák lánnyal aki rendszerint komppal, busszal, vonattal közlekedik – még ha sok esetben drágább is, mint repülővel – de ő pont ezt élvezi. Utazik.

Végül eljött a reggel Genovában is, és mi is ott voltunk. Újra Európai aszfalton gurulhat Berta, igaz csak este, sötétben inkognitóban…

DSC_0614.JPG

Berta fárad

Ami nem csoda, úton vagyunk már három és fél hónapja, és.. hát.. nem kíméljük. Megtaláltuk Nyugat-Afrika legrosszabb és legnehezebben járható útjait, amik kihívást jelentenek 4×4 terepjárókkal is, nem hogy egy síkvidéki autópályára tervezett öreg busszal. De keményfából faragták Bertát, rászolgál a német ágyúról kapott nevére: Dikke Berta.

De miben is fáradt el eddig? Hosszú a lista…

DSC_0063.JPG

Már az első napokban, az egyik szűk kis francia utcában letörtünk egy visszapillantó tükröt, majd a Marokkóba tartó kompon eltörött a bal hátsó lengéscsillapító. Öreg volt és rozsdás. A tangeri hercehurca során lettünk figyelmesek egy szokatlan kattogó hangra. Egyből félre álltunk, körbe jártuk a buszt, és ért bennünket az első pofon: még hivatalosan be se léptünk Afrikába, de már esik szét a busz. Jól nézünk ki! Mindez a korábban említett 6 órás beléptetési procedúra kellős közepette. Szerencsére fiaink talpraesettek, mire mi berendezkedtünk a kempingben, megfőztük a vacsorát, visszatértek alkatrészekkel. Régi teherautó laprugóból új tartó alapzatot hegesztettek. Pár ezer kilométerig minden rendben is volt, de Mauritánia irdatlan kátyúiban elhagytunk két rögzítő rudat. Jobb híján meghegesztettük őket, de a híres Saint-Louis-i Zebra bárba vezető úton (otthon ezt ösvénynek neveznénk) ismét eltörtek.

Dakarban bár komplett alkatrészt nem tudtunk vásárolni, különböző teherautó alapanyagokból összeraktuk a sajátunkat.

A következő kisebb javítás Manantaliban volt, ahol is visszapillantó tükröt hegesztettünk és első alkalommal helyeztük vissza a helyéről kipattant szélvédőt, sőt az idevezető úton elveszítettük a kipufogó csövünk egy méteres darabját is.

A Mali – Elefántcsont közötti útszakasz is tartogatott meglepetéseket. Arról már írtam, mi hogy éltük meg, de Berta életében is komoly változások következtek be. Néhány kisebb sérülést már szenvedett a karosszéria úton a Dindefelou vízeséshez vagy Manataliba, de itt most igazán le is törött a lökhárító. Visszakötöztük hát madzaggal.

DSC_0759

Mindkét ajtó alsó tartóeleme is megsérült, sőt az elsőnél a nyitó gomb is beakadt, ha gondolt egyet, magától kinyílt az ajtó – vagy ha mi szerettük volna nem nyílt egyáltalán…

Ez mind semmiség ahhoz képest, hogy a légrugó jobb első irányító rúdja eltöltött. Az egész busz légrendszer alapú, nélküle nem működnek a fékek, az emelő vagy az ajtók. Nem egyszerű a helyzet. A hegesztés itt nem opció, mert rézből van. Szerencsére egy kis darab maradt még, csavarmenetet vágtunk bele és az alvázhoz hegesztettünk egy hozzáillő csavart. Légrendszer rendben.

Ez egyszeri megálló, meg javítjuk, mehetünk tovább. De a sok rázkódás és váltás miatt a sebváltó rendszer mindig elmozdul. Mivel ez egy nagyon precíz szerkezet, sok kis állítással lehet csak helyrehozni, ami rendszeres szerelést jelent. Másik ismétlődő probléma a légtartály szelepe miatt van, ami ki-ki jön helyéről ütés, rázkódás hatására.

Megszoktuk ezeket a kisebb megállókat, rutinszerűvé vált a busz alá fekvés, akárhol. A poros földúton, a nedves patakmentén vagy Conakry legnagyobb dugójában két sávot is elzárva.

IMG_8709.JPG

A fokozott igénybevételnek köszönhetően a lengéscsillapítóink szörnyű állapotban voltak. Egyik oldalon eltörött a törhetetlen vas alapzat, másik oldalt a lengéscsillapító görbült el. Minden éjszaka, mikor a légrendszer kiürül Berta “lezuhant”. De ezt is megszoktuk, egy hét után már nem ébredtünk fel rá. Azt viszont tudtuk, hogy megoldást kell találnunk a problémára. Már Guineában jártunk, ahol az első nagyobb város Faranah. Itt nincs alkatrész, Conakryból tudnak rendelni. Mivel mi úgyis arra felé tartottunk, úgy döntöttünk, elmegyünk érte. Kontaktot cseréltünk, leadták a rendelést, hívjuk az adott számot és ők majd segítenek nekünk. Persze a telefonra és az üzenetre senki se válaszolt. Sebaj, találunk más szerelőt! Autószerelőt igen, de lengéscsillapítót nem. Mint mindenből ebből is szokatlan méretű kell Bertának, ahogy ő maga is “kövér”, a lengéscsillapító is hosszabb és vastagabb, mint az átlag.

Immáron teljes lengéscsillapító rendszer nélkül – de új, erős alapzattal a jövőbeni lengéscsillapítóhoz – útnak indulunk, fel a hegyekbe.

Ott ért ám csak a meglepetés bennünket! Sofőrjeink az elmúlt 3 hónap alatt hatalmas rutinra tettek szert a busz vezetését illetően. Vezettek sivatagi homokon – bele is ragadtunk párszor – köves földúton, kétméteres elefántfüvön, a szavannán, de a dzsungelben is. A szélvédőnk sértetlenül megúszta. Egy szellős, üres guineai parkolóig, ahol is sajnos találkoztunk egy vaskos olajfaággal – és persze az betörte. Csúnyán. Siránkozhatunk, kesereghetünk, vagy seprű, ducktape elő, beragasztjuk, és mehetünk is tovább. De meddig bírja ez így? Hol találunk pont ekkora szélvédőt? Ki teszi be? Mennyibe fog kerülni?

DSC_0753.JPG

Őszintén be kell vallanom valamit: nincs biztosításunk. Megvettük a kötelezőt az ECOWAS országokba és Mauritániában, de Marokkót biztosítás nélkül utaztuk át. A holland biztosítás pedig csak Európán belül érvényes, de anyagi okokból amint felszálltunk a Marokkóba vezető kompra, azt is szüneteltettük. Így hát nem maradt más, mint előre – egyébként is fél Afrika törött szélvédővel közlekedik.

Gambiában fel se tűnt senkinek, Szenegálon meg gyorsan átutaztunk. Ziguinchorban pedig egy kempingben rejtőzött Berta, ahol is Papis vette kezelésbe. Ígérete szerint másnap hozza a lengéscsillapítót, amiből 2 lett és nem a jó méret. Még egy napot adtunk neki, hogy megoldja, hozott is egyet, ami legalább hosszra megfelelő, de félő, hogy nem elég erős. Félelmünk be is bizonyosodott, valahol Szenegál és Mauritánia között letörött meghajlítva az elvileg hajlíthatatlan acél alapzatot.

IMG_8922.JPG

Marokkóba belépéskor ismét elmozdult a sebváltónk, és mivel hosszú várakozás állt előttünk a fiúk egy új ötletet próbáltak ki: kiengedtek minden légnyomást a rendszerből, megtisztították a sok portól, kosztól, ami beleragadt. Működött. Azóta a sebváltó, mint ha új lenne. Persze azt is be kell vallani, hogy olyan nehéz utakon nem mentünk azóta, Marokkóban jó minőségű aszfalt van majdnem mindenhol. A sivatagot túlélve – ahol félelmetes sebességgel kezdett el továbbrepedni a szélvédő a meleg és a 70 km/h szembeszél hatására – Agadirban felkészítettük Bertát a télre. Megjavítottuk a fűtést, az ajtókat: vagyis az elsőt bezártuk, hogy ne legyen rajta centiméteres rés, hátra pedig nyitógombot szereltünk. Ez hiányzott egész úton!

Immáron már a hazaútra végleg felkészülten elindultunk északnak. Az ominózus folyóátkelésig. Amikor is a légtank szelepe ismét kiakadt. Láttunk már ilyet, nem is egyszer, így megálltunk, visszatettük, mikor láttuk, hogy csíkot húztunk magunk után. Máskor is eresztett már ez-az, de ez több annál. Lyukat ütött egy felpattanó kő a motor olajtartályába. Hegeszteni nem lehet, mert alumínium. Ragasztani se, hisz az olaj oldja az összes anyagot, ami van nálunk. Már csak ketten maradtunk, időre a kompra kellett érnünk, most először láttam Benjamint aggódni, hogy mi lesz. De ez se tartott sokáig, hamar kitalálta a megoldást. Egy alumínium lapot fogunk felcsavarozni az aljára megtámogatva egy kis gumi lábtörlő darabbal és kittel körbenyomva. Ez annyira nem egyszerű menet a semmi közepén, mint ahogy így utólag leírva hangzik. Főleg, hogy elromlott a körfűrész. Kézzel fűrészeltük a csavarokat, és vágtuk az új meneteket. Sötétedés előtt meg is voltunk, de reggelig feltölteni nem tudtuk a rendszert, mert a ragasztónak idő kell.

Reggelre szerencsére megszáradt a ragasztó, és csodák csodájára volt nálunk még elegendő motorolaj is annak ellenére, hogy egy héttel ezelőtt töltöttük fel újra. Így hát útnak indultunk a komphoz, és egy más biztos volt: Európában utunk egyenesen Hans garázsához vezet dél-kelet Hollandiába, hogy alkatrészeket vásároljuk Berta meggyógyításához.

Marokkó 2.0

Napfelkelte, ébredés és indulás. Az időjárás ma se jobb, homokvihar van. Nyitás előtt érkezünk a határra, ismerős arcokkal várakozunk: a rally spanyol és szlovák egységeivel ismét együtt kelünk át a határon. A pénzváltók már ébren, tudják, mikor megy jól a biznisz: kihasználják az unatkozó, várakozó turistákat. Mi is kivesszük a részünket a csereberéből, hosszú tárgyalás után megalkudunk egy nagyobb összegben és megszabadulunk az 500 eurósunktól – amit nem sok helyen látnak szívesen, még Európán belül sem. Nem is telik el sok idő mikor jön vissza emberünk, hogy a társa nem örül a nagy címletnek, vissza akarja cserélni. Na, még mi nem…

Lassan, lustán, álmos szemmel – olyan igazi Mauritánosan – kinyitják a határállomást és mehet is a kijelentkezés. Útlevél, pecsét – bár itt már elektronikusan megy minden, olyan lassú a számítógép, hogy inkább beírják a kockás füzetbe is, biztos ami biztos. Megkaptuk az engedélyt, indulhatunk a senki földjére.

DSC_0467.JPG

Sofőrcsere, Ivan is hadd élvezkedjen a köves sivatagban. Én próbálok néhány fotót elcsípni, végre van rendes fényképezőgépünk, és hipp hopp már a Marokkói kapuk előtt állunk.

DSC_0482.JPG

A végtelen kamionsort megelőzzük – tanulva korábbi hibáinkból – és „tudatlan turistaként” beállunk a személygépkocsi sorba. A taktika bevált, ezúttal nem kötözködtek, és mehettünk papírokat intézkedni. Persze mint lefelé menet, most is a marokkói határon töltöttük a leghosszabb időt: ezúttal az egyik biztonsági szkenner romlott el, és minden két órában váltják az irányát. Na meg a hosszú ebédszünet se maradhat el. Úgyhogy leparkoltunk, és jó háziasszony módjára nekiálltam ebédet főzni. A buszból kiszűrődő illatokra az eddig se kevés érdeklődő megkétszereződött, mindenki szóval tartott bennünket. Érdekes történeteket meséltek, például az előző héten történt esetről: felgyújtotta magát egy vízumot nem kapó ember és égő testtel rohangászott fel-alá a határállomáson.

Még naplemente előtt eljött a mi időnk, átestünk a vizsgálaton, és irány a sivatag kapuja. Itt még utoljára megállított bennünket ez rendőr, de nem az iratainkra volt kíváncsi, hanem egy orosz stoppost ajánlott figyelmünkbe. Így csatlakozott hozzánk Arkadiy, aki – mivel a sivatagban nem sok hely van, ahová mehet az ember – 5 napig csapatunk tagjává vált. Arkadiy laborvezető egy moszkvai egyetemen és minden szabadidejét utazással tölti. Már 3 útlevelet töltött meg vízumokkal az elmúlt 10 év alatt. Mindig stoppal utazik, a lehető legolcsóbban és helyieknél alszik: érdekesebbnél érdekesebb történetei lehetnek – azonban elmesélni sajnos nem tudja őket, mert dadog. Bátorítottuk emlékei leírására, őszintén remélem megfogadja tanácsunkat, mert abból a kevésből amit elmesélt, hihetetlen csodákban lehetett része utazásai során!

A sivatagot 3 nap alatt szeltük át, most se maradhatott el a furcsa francia biciklisekkel való találkozás. Ez a srác egy vitorlát szerelt a kormányára, és ezzel tervez délnek tekerni: nem tudja hova, meddig vagy miből. Csak úgy elindult.

DSC_0508.JPG

Egy kis eszmecsere után ki-ki indult a maga útjára. Mi se sokkal gyorsabban, mint kerékpáros-vitorlázós barátunk: a meleg és az erős szembe szél hatására szélvédőnk rohamos ütemben kezdett el tovább repedni, úgyhogy maximum sebességünket 50 km/h-ra csökkentettük.

Majd az első állomásunk Layounne volt, Nyugat-Szahara fővárosa (ami a marokkóiak szerint nem létezik, emlékezzetek vissza a kis incidensünkre a logónkkal, amit belépéskor lekapartattak velünk buszunk fenekéről). De különbség azért mégis van, méghozzá az üzemanyag árakban! Közel egyharmada az észak-marokkói áraknak ezért teletöltöttünk 400 literes tankunkat és megebédeltünk. Ahol is találtunk wifit, aminek köszönhetően elért bennünket a Trabant-expedíció üzenete, miszerint ők is itt vannak. Fél órán belül már egymás mellett haladt Dikke Berta és Ocarina. Útvonalunk egy ideig azonos volt, így hát vendégül láttuk Nikit és Zsoltot a Hotel Superlekkerbe. Romantikáztunk a hajóroncsnál naplemetében,

DSC_0709.JPG

bejártuk a tarfayai berber múzeumot és Chbika lagúna menti homokdűnéket.

DSC_0961.JPG

Itt vált el utunk, Niki sietett a repülőjére, mi pedig vittük Arkadiyt Tiznitbe, hogy elérje buszát. Útközben még megálltunk egy természeti csodánál: egy lefolyó a sivatag közepén.

Egy kellemes séta és ebéd Tiznitben, búcsú Arkadiytól és irány Agadir. Itt a barkácsáruház parkolójában töltöttünk közel egy napot, a fiúk szereltek, én pedig végre kaptam olajfestéket és a rég tervezgetett belső dekorációt festettem. Mivel nem akartuk a parkolóban tölteni az éjszakát, még napnyugta előtt útnak indultunk, és egy más ismerős vadkempingező helyre mentünk:

DSC_0063.JPG

 

4 hónapja sok minden történ itt: a még 6 főből álló csapat fontos megbeszélést tartott: itt vezettük be a beszélő gumikacsát, aki a kényes témákban került az asztalra jelezve, hogy most fontos dologról lesz szó. Ezúttal is fontos dolgok történtek: kiürítettük az előző napon tankolt sósvizet az ivóvíz tartályunkból … 4 hónapig nem követtünk el ilyen bakit, még a legszárazabb afrikai országokban is mindig megtaláltuk az tűrhető minőségű ivóvizet. Kivéve Afrika legfejlettebb országában. Valószínűleg pont ez lehetett a gond, hogy külön vizet használnak a medence eltöltésre és zuhanyzásra, mint inni. Ez jó üzlet is a kempingnek, mert tömegével veszik a turisták a drága ásványvizet. Később Marrakechben is találkoztunk egy ilyen sósvizes kempinggel. Itt 3 napot töltöttünk: bejártuk a Medinát, turistáskodtunk és kikísértük Ivant a reptérre, aki innen repült haza. Ugyanis a kompon a jegyhez csak 2 fő tartozhat, a harmadik 400 euro felárral szállhat csak fel. Nos a repjegy tokkal vonóval 80 euro. Így történt, hogy már csak ketten maradtunk.

 

Még 5 napunk maradt a komp indulásig, így kényelmesen indultunk Északnak. Megnéztük az Ouzud vízesést

DSC_0300.JPG

Moulay Idrissit,

DSC_0514.JPG

a kék Chefchaouent

DSC_0585.JPG

a marokkói Grand Canyon tetején éjszakáztunk

DSC_0444.JPG

és hát betörtük a motor olajtartályát… Egy kanyargós hegyi úton egyszer csak egy hídhoz értünk, ami maximum 10 tonnáig járható. Kicsit vacilálva, de végül is lassan felhajtottunk rá furcsa hangok kíséretében. Mivel fa alapzaton volt egy vaslemez burkolat nem bíztunk benne, visszatolattunk. Száz méterrel korábban láttunk egy átjárót a patakon, biztos ez az útvonal a kamionok számára, megpróbáljuk. A víz nem volt magas, a talaj szilárd köves: mentünk már át rosszabb utakon is utunk során! Ezúttal azonban nem jártunk szerencsével: a vízből kifelé menet a busz orrát a talajhoz vertük, és ezáltal a hátulja lecsapódott, pont rossz helyen találva el a motort…

Hogyan javítottuk meg, és mik történtek Bertával utunk során a következő posztból megtudhatjátok.

Hazafelé

Gambia volt az utolsó olyan állomásunk, amit még az utazás „magjának” éreztem. Ezek után már többnyire csak hazafelé mentünk. Természetesen sok-sok új helyet látogattunk meg, és még innen is előttünk állt 5000 km, mintegy hónap utazás – mégis érezhető volt a vége.

DSC_0153.JPG

Kuntaurból egyenesen az észak szenegáli Saint-Louisba mentünk egy hosszú utazós nappal. Vagyis tőle még délre a jól ismert Zebrabar kempingbe. Itt eltöltöttünk néhány napot, hogy felkészítsük Bertát és saját magunkat is a kietlen Szaharán való átutazásra. Bár tevekaravánunk nem volt, de feltankoltunk ételből, italból és megpróbáltuk ajtóinkat a lehető legpormentesebb záródásra bírni (ami egész jól sikerült: az eddigi egy centiméteres rés csak néhány milliméter maradt).

Gazdasági okokból a kempingbe a péntek reggel hajtottunk be és vasárnap délelőtt ki, majd néhány kilométerre a határtól a Szenegál folyó partján levő kis falu szélén aludtunk. Nem sok fehér embert láthatnak errefelé, egy kislányt olyannyira megijesztettünk, hogy játékát eldobva menekült anyjához. A nagyobb fiúk már leleményesebbek voltak, jöttek „cadeaut” kérni. Addig győzködtek bennünket, míg egy ép érvért cserébe odaadtuk, amit kérnek: egy tekercs WC-papír állt a műszerfalon, melyre azért volt szükségük, hogy a másnapi focimeccsen, ha valakinek vérzik az orra, tudják használni. Ezzel boldogan elballagtak és ígéretükhöz híven, békén is hagytak bennünket az este hátralevő részében.

Másnap kora reggel indultunk a határra kicsit aggódva: ugyan is se kitöltött carnet de passageunk se érvényes biztosításunk nem volt. De szerencsére a határátkelés könnyen és gyorsan ment annak ellenére, hogy a vízumkiadásért felelős határőr elaludt és várnunk kellett rá. Várakozás közben megtudtuk az éppen véget ért Intercontinental Rally végeredményét – ők is velünk várakoztak – és találkoztunk egy európai úriemberrel, aki nap, mint nap megteszi ezt a hosszú határátkelőt, mert Szenegálban lakik és Mauritániában dolgozik.

DSC_0253.JPG

A határ után már ismerős volt az út: a Diawling Nemzeti Parkon hajtunk át. Az út itt burkolatlan, és állaga kicsit más, mint novemberben. Az esős évszaktól távolodva egyre szárad ki a talaj, és megjelentek a homok foltok az úton is. Beragadni semmi kedvünk nem volt – főleg, hogy csak hárman maradtunk – így nem volt más választásunk, mint gázt adni és nem megállni. Ez a taktika be is vált, és meglepően hamar – közel fele annyi idő alatt, mint idefelé – átautóztunk a gáton. A táj ismét gyönyörű, én a tetőn utazva csodáltam a Szenegál folyó menti végtelen nádast és az ártér madarait. Krokodillal most nem találkoztunk, de varacskos disznó családdal igen.

DSC_0261.JPG

Olyannyira belejöttünk már a rossz utakon való vezetésbe, hogy még napnyugta előtt Nouakchottba értünk. Itt nem volt szándékunkban kempingbe menni, azonban vadkemping helyet keresve a tengerparton egy szálloda udvarán megpillantottunk két másik hozzánk hasonló átalakított lakóbuszt. Nem hittünk a szemünknek, egyszerre kettőt! Így hát behajtottunk, és megismerkedtünk velük.

DSC_0359.JPG

Az egyik busz egy francia családé volt, akik gyerekekkel élnek itt, a másik egy hozzánk hasonló csapat. Chris buszokkal kereskedik Maliban, és ezúttal meghívta barátait, hogy csatlakozzanak hozzá. Útitervük egy kis kitérővel Bamako: megnézik a híres Bissau-Guineai karnevált. Buszuk nem egy átalakított lakóautó – hisz az üzlet nem erről szól – csak kivették az ülések egy részét és matracokat, függőágyakat tettek a helyükre. A csapat összetétele náluk is vegyes: németek, olaszok, spanyolok. Vannak köztük családtagok, barátok, de akad olyan is, aki az indulás napján spontán ugrott fel a buszra. Itt készítettük el a már korábban említett didzseridut a Guineában kivágott bambuszból, és teszteltük az étkezőasztalunk befogadó képességét: 13-an vacsoráztunk aznap este.

Másnap reggel mindenki indult (volna) a maga útjára, de Griffin – a másik busz – beragadt a homokba. A kihívásnak a fiúk nagyon megörültek: végre Berta húzhat ki valakit a csávából!

DSC_0412.JPG

Nouakchottot elhagyva hirtelen meghűlt az idő és besötétedett. Mint egy igazi őszi esős napon, csak hogy itt nem eső esett, hanem homok. Hangulatunk még melankolikusabbá vált: vége van az utazásnak, megyünk vissza a télbe. Nem csüggedtünk, hanem egy forró tea mellett elkezdtük tervezgetni a síelést: mi lenne, ha kis kitérővel mennénk haza és még megállnánk Ausztriában síelni. Hamar elkészült a lista, hogyan tudjuk Bertát felkészíteni a télre és mindenki jókedvre derült.

DSC_0433.JPG

Estére elértük Mauritánia északi határát és készen álltunk a reggeli határátkelésre.

Gambia – a női tisztségviselők és eszkort férfiak országa

Ziguinchor után úticélunk a gambiai Serrakunda volt, ahol ismerősökkel találkoztunk. Gambia nyugati, óceánparti régiója turista központ, márpedig nem akármilyen látogatókat várnak ide: egyedülálló (vagy nem, de ezt rájuk bízom) nőket. És kik várják őket? Kigyúrt, csinos fiatal helyi férfiak. Ez Thaiföld másik pólusa, a nők birodalma. Én ott még sajnos nem voltam, nincs összehasonlítási alapom, de itt sokkolt a látvány: a ráncos nagymamától Bridge Joneson keresztül gyönyörű fiatal nőkig mindenki kéz a kézben romantikázik az óceánparton. Mindenkinek más-más az igénye: látni családokat és legénybúcsúkat is „guidolva” egy helyivel, de gyerekeket is akikkel nagymamást játszik a néni. Homokoznak, fagyit esznek, majd a nap végén átnyújtja nekik az eurót… Itt már kicsit sok volt nekem, ezért úgy döntöttünk elmegyünk vacsorázni. A hotel ahol a barátaink megszálltak szolgáltatta a taxit – aki egész estére a mién volt, megvár bennünket akár meddig is éjszakázunk. Sofőrünk egy olyan sétáló utcába vitt bennünket ahová feketék nem tehetik be a lábukat, csak ha fehéreket kísérnek. Rasszizmus 2.0. Se az étel, se a kiszolgálás nem volt különösen jó, de a fizetésnél összekeverték a számlánkat és 5 fő komplett vacsorája helyett csak két italt fizettünk. Nekünk ez persze csak két napra rá tűnt fel, mikor rendeztük a számláinkat, kiadásokat – még nem voltunk képben az új valutával (amin egyébként egy cuki mesehős szerű krokodil van).

Na de Gambiának van jó oldala is: szombat délben léptük át a szenegáli határt, és úton a Serrakunda felé egy hatalmas karneválba keveredtünk:

DSC_0987.JPG

Kamionokon hangszórók, táncoló, éneklő ünneplő emberek. Mindenki zöldbe öltözve, mindenhol zöld zászlók, lufik, dekoráció. És egy ember fényképe: nem csak táblákon, zászlókon, pólókon, de gyártattak még az ő arcképével mintázott anyagot is. Mint utólag kiderült, ő a volt „diktátor” és egy pártgyűlést tartottak, annak tiszteletére, hogy száműzetéséből hazatért az elnök.

A nyugati parton még megnéztük a Majom Parkot, illetve az Abuko Nemzeti Parkot majd kelet felé vettük az irányt, hogy megismerjük az igazi Gambiát.

DSC_1064.JPG

A folyót két helyen lehet átszelni: egyik a fővárosból, Banjulból induló komp, ami rendszerint tele van és van, hogy napokat kell várni, hogy az ember feljusson rá – a másik Soma és Farafenni között van, ahol néhány hete adták át a vadonatúj hidat.

DSC_0081.JPG

Annyira új, hogy még csak személyautók haladhatnak át rajta, így mi csak a régi komppal kelhettünk át. Amit nagyon nem bántunk, ez az első igazi afrikai komp élményünk (valahogy mindenhol új hidakba bukkantunk eddig). Megvettük a jegyet, beálltunk a sorba és vártunk, figyeltünk. Jött az első komp,

DSC_0029.JPG

megtelt. A második is, a nap pedig ment lefelé és jött a dagály. A vízszint emelkedése pedig nehezebbé tette a kompra való felhajtást: meredekebb lett a feljáró. Végül is eljött a mi időnk – lépésben, lökhárítóinkat a betonon végighúzva, de felfértünk az aznapi utolsó járatra.

DSC_0061.JPG

Egy újabb vadkemping a szavannában, majd másnap reggel irány Kuntaur, ahol még ez utolsó próbát teszünk csimpánzt látni.

És sikerrel is jártunk. A rezervátum 3 szigetből áll, ahová ember nem teheti be a lábát. Az újonnan érkező csimpánzokat is hajóról egy ketreces bejárón át telepítik a szigetre. Minden délután 4-5 körül élelmiszert, szükséges gyógyszereket, tápanyagot hoznak a gondozók, és hajóról hajítják a szigetre. Ekkor lehet a csimpánzokat látni. Mi is béreltünk egy hajót, kapitányunk Samba volt, aki elvitt bennünket a folyó túlsó oldalán állomásozó barátaihoz, a nemzeti park őreihez. Bejárhattunk egy egyébként elzárt erdőt, majd meghívtak bennünket csatlakozzunk hozzájuk ebédre. Körbe guggoltuk a kuszkusszal és hallal teli tálat, majd igazi afrikai módon kézzel ettünk egy tálból. Így hónapok után is még mindig csodálom, hogy tudják a kezüket ilyen mélyen a szájukba tenni: egy nagy marék kuszkusz és négy új a szájban.

DSC_0152.JPG

Ebéd után hajóra szálltunk, és elindultunk a szigetek felé. Gyönyörű dús trópusi növényzet veszi körül a Gambia folyót, egy élmény volt rajta hajókázni. Hát még amikor megpillantottunk két buborékot fújó vízilovat majd egy csendesen úszkáló krokodilt. Ez utóbbihoz közel is tudtunk menni, másfél méterről követtük.

Majd eljött az etetés ideje és meg is jelentek a csimpánzok: játékosan, himbálódzva faágról faágra ugrálva. Végre ezt is megértük!

DSC_0206.JPG

SOS Gyermekfalu, Ziguinchor

Ziguinchorban akadt még egy fontos elintéznivalónk: mint talán már említettem, utazásunk nem teljesen hedonista, jótékonykodunk is egy kicsit. Az SOS Gyermekfalvak számára gyűjtöttünk adományokat Hollandiában. A cél az volt, hogy megmutassuk támogatóinknak, hova megy adományuk, hogyan kerül felhasználásra, kicsit enyhítsünk a segélyszervezetek rossz hírén. A holland alapítvány által koordinált gyermekfalvak azonban olyan országokban vannak, ahová módosult úti tervünk miatt sajnos nem jutottunk el. A pénzbeli adományt így is átutaltuk nekik, de volt még velünk sok-sok tárgybeli adomány is, amit szerettünk volna jó kezekben tudni. Így hát felkerestük a Ziguinchori Gyermekfalut.

DSC_0974.JPG

Tudjuk, hogy nem szeretik a túlzott nyilvánosságot, a sok látogatót – ami érthető, hisz gyerekekről van szó. Azonban a vadonatúj igazgató örömmel fogadott bennünket: három hete vette át az irányítást, és kicsit nyitottabb kommunikációt szeretne folytatni. Másnapra összehívott kedvünkért egy komplett vezetőségi ülést, legyünk ott délelőtt 10re. Egy körülbelül 15 főből álló vezetőség fogadott bennünket, hogy bemutassák a gyermekfalu működését, rendszerét, és körbe vezessenek minket.

DSC_0968.JPG

Eddigi rossz tapasztalataink a humanitárius segélyekkel és a nyugatiak kihasználásával kapcsolatban itt megváltozott. Ezek az emberek tényleg szívből dolgoznak, őszintén törődnek a gyerekekkel és családokkal, sőt a város környező családjával is. Iskolájuk és óvodájuk nyitott bárki számára, iskola végzés után még évekig egyengetik a fiatalok útját, sőt építik az első egyetemünket is. A falu határán kívüli családokat is támogatjnak: anyagilag segítik a nők vállalkozását, munkába állását, és önfenntartását segítő workshopokat tartanak. Ezek alkalmával megtanulnak például szappant készíteni vagy növényt termeszteni, de tanulnak gazdaságtant is, hogy termékeiket el tudják adni a piacon. Miért csak nőket támogatnak? Merült fel bennünk is a kérdés, és elég egyenes választ kaptunk: a férfiak többsége egy második feleséget venne ebből a pénzből, a nők dolgoznak, befektetik, értékelik a segítséget.

Már Mauritániában észre vettük, hogy az Afrikaiak nem szeretnek dolgozni. Ott a szélsőséges körülményekre fogtuk, sajnáljuk őket még, és egyetértettünk a humanitárius adományozás gyakorlatával. Utunk előrehaladtával azonban ez a vélemény sajnos átformálódott. Maliban a kútjavítás hálátlansága, tétlen, henyélő emberek úton útfélen, és a tény, hogy számukra a fehér ember mindig hoz valamit. És minden utazónak, vagy itt élő “nyugatinak” temérdek hasonló története van.

Itt Ziguinchorban nem vártak tőlük semmit. Még a hozott ajándékok se érdekelték túlzottan őket, egyszerűen boldogok voltak, hogy érdeklődünk és megmutathatják nekünk munkájukat.

DSC_0963.JPG

Természetesen, mint minden alapítványnál, szervezetnél valószínűleg itt is veszik el ez-az a bürokrácia dzsungelében, de jut a legalsó szintre is. Gyönyörűen karba tartott épületek, virágzó udvar, és – a magyar iskolarendszer figyelmébe ajánlva – van kréta, nyomtató papír, tinta patron és szappan a WC-ben…

Nem szeretnék bíráskodni, ítélkezni – hiszen ez az egyetlen szervezet amit meglátogattunk – de egy biztos: van helye az adományoknak ha jó kézbe kerülnek azok!

DSC_0978.JPG