Marokkó 2.0

Napfelkelte, ébredés és indulás. Az időjárás ma se jobb, homokvihar van. Nyitás előtt érkezünk a határra, ismerős arcokkal várakozunk: a rally spanyol és szlovák egységeivel ismét együtt kelünk át a határon. A pénzváltók már ébren, tudják, mikor megy jól a biznisz: kihasználják az unatkozó, várakozó turistákat. Mi is kivesszük a részünket a csereberéből, hosszú tárgyalás után megalkudunk egy nagyobb összegben és megszabadulunk az 500 eurósunktól – amit nem sok helyen látnak szívesen, még Európán belül sem. Nem is telik el sok idő mikor jön vissza emberünk, hogy a társa nem örül a nagy címletnek, vissza akarja cserélni. Na, még mi nem…

Lassan, lustán, álmos szemmel – olyan igazi Mauritánosan – kinyitják a határállomást és mehet is a kijelentkezés. Útlevél, pecsét – bár itt már elektronikusan megy minden, olyan lassú a számítógép, hogy inkább beírják a kockás füzetbe is, biztos ami biztos. Megkaptuk az engedélyt, indulhatunk a senki földjére.

DSC_0467.JPG

Sofőrcsere, Ivan is hadd élvezkedjen a köves sivatagban. Én próbálok néhány fotót elcsípni, végre van rendes fényképezőgépünk, és hipp hopp már a Marokkói kapuk előtt állunk.

DSC_0482.JPG

A végtelen kamionsort megelőzzük – tanulva korábbi hibáinkból – és „tudatlan turistaként” beállunk a személygépkocsi sorba. A taktika bevált, ezúttal nem kötözködtek, és mehettünk papírokat intézkedni. Persze mint lefelé menet, most is a marokkói határon töltöttük a leghosszabb időt: ezúttal az egyik biztonsági szkenner romlott el, és minden két órában váltják az irányát. Na meg a hosszú ebédszünet se maradhat el. Úgyhogy leparkoltunk, és jó háziasszony módjára nekiálltam ebédet főzni. A buszból kiszűrődő illatokra az eddig se kevés érdeklődő megkétszereződött, mindenki szóval tartott bennünket. Érdekes történeteket meséltek, például az előző héten történt esetről: felgyújtotta magát egy vízumot nem kapó ember és égő testtel rohangászott fel-alá a határállomáson.

Még naplemente előtt eljött a mi időnk, átestünk a vizsgálaton, és irány a sivatag kapuja. Itt még utoljára megállított bennünket ez rendőr, de nem az iratainkra volt kíváncsi, hanem egy orosz stoppost ajánlott figyelmünkbe. Így csatlakozott hozzánk Arkadiy, aki – mivel a sivatagban nem sok hely van, ahová mehet az ember – 5 napig csapatunk tagjává vált. Arkadiy laborvezető egy moszkvai egyetemen és minden szabadidejét utazással tölti. Már 3 útlevelet töltött meg vízumokkal az elmúlt 10 év alatt. Mindig stoppal utazik, a lehető legolcsóbban és helyieknél alszik: érdekesebbnél érdekesebb történetei lehetnek – azonban elmesélni sajnos nem tudja őket, mert dadog. Bátorítottuk emlékei leírására, őszintén remélem megfogadja tanácsunkat, mert abból a kevésből amit elmesélt, hihetetlen csodákban lehetett része utazásai során!

A sivatagot 3 nap alatt szeltük át, most se maradhatott el a furcsa francia biciklisekkel való találkozás. Ez a srác egy vitorlát szerelt a kormányára, és ezzel tervez délnek tekerni: nem tudja hova, meddig vagy miből. Csak úgy elindult.

DSC_0508.JPG

Egy kis eszmecsere után ki-ki indult a maga útjára. Mi se sokkal gyorsabban, mint kerékpáros-vitorlázós barátunk: a meleg és az erős szembe szél hatására szélvédőnk rohamos ütemben kezdett el tovább repedni, úgyhogy maximum sebességünket 50 km/h-ra csökkentettük.

Majd az első állomásunk Layounne volt, Nyugat-Szahara fővárosa (ami a marokkóiak szerint nem létezik, emlékezzetek vissza a kis incidensünkre a logónkkal, amit belépéskor lekapartattak velünk buszunk fenekéről). De különbség azért mégis van, méghozzá az üzemanyag árakban! Közel egyharmada az észak-marokkói áraknak ezért teletöltöttünk 400 literes tankunkat és megebédeltünk. Ahol is találtunk wifit, aminek köszönhetően elért bennünket a Trabant-expedíció üzenete, miszerint ők is itt vannak. Fél órán belül már egymás mellett haladt Dikke Berta és Ocarina. Útvonalunk egy ideig azonos volt, így hát vendégül láttuk Nikit és Zsoltot a Hotel Superlekkerbe. Romantikáztunk a hajóroncsnál naplemetében,

DSC_0709.JPG

bejártuk a tarfayai berber múzeumot és Chbika lagúna menti homokdűnéket.

DSC_0961.JPG

Itt vált el utunk, Niki sietett a repülőjére, mi pedig vittük Arkadiyt Tiznitbe, hogy elérje buszát. Útközben még megálltunk egy természeti csodánál: egy lefolyó a sivatag közepén.

Egy kellemes séta és ebéd Tiznitben, búcsú Arkadiytól és irány Agadir. Itt a barkácsáruház parkolójában töltöttünk közel egy napot, a fiúk szereltek, én pedig végre kaptam olajfestéket és a rég tervezgetett belső dekorációt festettem. Mivel nem akartuk a parkolóban tölteni az éjszakát, még napnyugta előtt útnak indultunk, és egy más ismerős vadkempingező helyre mentünk:

DSC_0063.JPG

 

4 hónapja sok minden történ itt: a még 6 főből álló csapat fontos megbeszélést tartott: itt vezettük be a beszélő gumikacsát, aki a kényes témákban került az asztalra jelezve, hogy most fontos dologról lesz szó. Ezúttal is fontos dolgok történtek: kiürítettük az előző napon tankolt sósvizet az ivóvíz tartályunkból … 4 hónapig nem követtünk el ilyen bakit, még a legszárazabb afrikai országokban is mindig megtaláltuk az tűrhető minőségű ivóvizet. Kivéve Afrika legfejlettebb országában. Valószínűleg pont ez lehetett a gond, hogy külön vizet használnak a medence eltöltésre és zuhanyzásra, mint inni. Ez jó üzlet is a kempingnek, mert tömegével veszik a turisták a drága ásványvizet. Később Marrakechben is találkoztunk egy ilyen sósvizes kempinggel. Itt 3 napot töltöttünk: bejártuk a Medinát, turistáskodtunk és kikísértük Ivant a reptérre, aki innen repült haza. Ugyanis a kompon a jegyhez csak 2 fő tartozhat, a harmadik 400 euro felárral szállhat csak fel. Nos a repjegy tokkal vonóval 80 euro. Így történt, hogy már csak ketten maradtunk.

 

Még 5 napunk maradt a komp indulásig, így kényelmesen indultunk Északnak. Megnéztük az Ouzud vízesést

DSC_0300.JPG

Moulay Idrissit,

DSC_0514.JPG

a kék Chefchaouent

DSC_0585.JPG

a marokkói Grand Canyon tetején éjszakáztunk

DSC_0444.JPG

és hát betörtük a motor olajtartályát… Egy kanyargós hegyi úton egyszer csak egy hídhoz értünk, ami maximum 10 tonnáig járható. Kicsit vacilálva, de végül is lassan felhajtottunk rá furcsa hangok kíséretében. Mivel fa alapzaton volt egy vaslemez burkolat nem bíztunk benne, visszatolattunk. Száz méterrel korábban láttunk egy átjárót a patakon, biztos ez az útvonal a kamionok számára, megpróbáljuk. A víz nem volt magas, a talaj szilárd köves: mentünk már át rosszabb utakon is utunk során! Ezúttal azonban nem jártunk szerencsével: a vízből kifelé menet a busz orrát a talajhoz vertük, és ezáltal a hátulja lecsapódott, pont rossz helyen találva el a motort…

Hogyan javítottuk meg, és mik történtek Bertával utunk során a következő posztból megtudhatjátok.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s