Gambia – a női tisztségviselők és eszkort férfiak országa

Ziguinchor után úticélunk a gambiai Serrakunda volt, ahol ismerősökkel találkoztunk. Gambia nyugati, óceánparti régiója turista központ, márpedig nem akármilyen látogatókat várnak ide: egyedülálló (vagy nem, de ezt rájuk bízom) nőket. És kik várják őket? Kigyúrt, csinos fiatal helyi férfiak. Ez Thaiföld másik pólusa, a nők birodalma. Én ott még sajnos nem voltam, nincs összehasonlítási alapom, de itt sokkolt a látvány: a ráncos nagymamától Bridge Joneson keresztül gyönyörű fiatal nőkig mindenki kéz a kézben romantikázik az óceánparton. Mindenkinek más-más az igénye: látni családokat és legénybúcsúkat is „guidolva” egy helyivel, de gyerekeket is akikkel nagymamást játszik a néni. Homokoznak, fagyit esznek, majd a nap végén átnyújtja nekik az eurót… Itt már kicsit sok volt nekem, ezért úgy döntöttünk elmegyünk vacsorázni. A hotel ahol a barátaink megszálltak szolgáltatta a taxit – aki egész estére a mién volt, megvár bennünket akár meddig is éjszakázunk. Sofőrünk egy olyan sétáló utcába vitt bennünket ahová feketék nem tehetik be a lábukat, csak ha fehéreket kísérnek. Rasszizmus 2.0. Se az étel, se a kiszolgálás nem volt különösen jó, de a fizetésnél összekeverték a számlánkat és 5 fő komplett vacsorája helyett csak két italt fizettünk. Nekünk ez persze csak két napra rá tűnt fel, mikor rendeztük a számláinkat, kiadásokat – még nem voltunk képben az új valutával (amin egyébként egy cuki mesehős szerű krokodil van).

Na de Gambiának van jó oldala is: szombat délben léptük át a szenegáli határt, és úton a Serrakunda felé egy hatalmas karneválba keveredtünk:

DSC_0987.JPG

Kamionokon hangszórók, táncoló, éneklő ünneplő emberek. Mindenki zöldbe öltözve, mindenhol zöld zászlók, lufik, dekoráció. És egy ember fényképe: nem csak táblákon, zászlókon, pólókon, de gyártattak még az ő arcképével mintázott anyagot is. Mint utólag kiderült, ő a volt „diktátor” és egy pártgyűlést tartottak, annak tiszteletére, hogy száműzetéséből hazatért az elnök.

A nyugati parton még megnéztük a Majom Parkot, illetve az Abuko Nemzeti Parkot majd kelet felé vettük az irányt, hogy megismerjük az igazi Gambiát.

DSC_1064.JPG

A folyót két helyen lehet átszelni: egyik a fővárosból, Banjulból induló komp, ami rendszerint tele van és van, hogy napokat kell várni, hogy az ember feljusson rá – a másik Soma és Farafenni között van, ahol néhány hete adták át a vadonatúj hidat.

DSC_0081.JPG

Annyira új, hogy még csak személyautók haladhatnak át rajta, így mi csak a régi komppal kelhettünk át. Amit nagyon nem bántunk, ez az első igazi afrikai komp élményünk (valahogy mindenhol új hidakba bukkantunk eddig). Megvettük a jegyet, beálltunk a sorba és vártunk, figyeltünk. Jött az első komp,

DSC_0029.JPG

megtelt. A második is, a nap pedig ment lefelé és jött a dagály. A vízszint emelkedése pedig nehezebbé tette a kompra való felhajtást: meredekebb lett a feljáró. Végül is eljött a mi időnk – lépésben, lökhárítóinkat a betonon végighúzva, de felfértünk az aznapi utolsó járatra.

DSC_0061.JPG

Egy újabb vadkemping a szavannában, majd másnap reggel irány Kuntaur, ahol még ez utolsó próbát teszünk csimpánzt látni.

És sikerrel is jártunk. A rezervátum 3 szigetből áll, ahová ember nem teheti be a lábát. Az újonnan érkező csimpánzokat is hajóról egy ketreces bejárón át telepítik a szigetre. Minden délután 4-5 körül élelmiszert, szükséges gyógyszereket, tápanyagot hoznak a gondozók, és hajóról hajítják a szigetre. Ekkor lehet a csimpánzokat látni. Mi is béreltünk egy hajót, kapitányunk Samba volt, aki elvitt bennünket a folyó túlsó oldalán állomásozó barátaihoz, a nemzeti park őreihez. Bejárhattunk egy egyébként elzárt erdőt, majd meghívtak bennünket csatlakozzunk hozzájuk ebédre. Körbe guggoltuk a kuszkusszal és hallal teli tálat, majd igazi afrikai módon kézzel ettünk egy tálból. Így hónapok után is még mindig csodálom, hogy tudják a kezüket ilyen mélyen a szájukba tenni: egy nagy marék kuszkusz és négy új a szájban.

DSC_0152.JPG

Ebéd után hajóra szálltunk, és elindultunk a szigetek felé. Gyönyörű dús trópusi növényzet veszi körül a Gambia folyót, egy élmény volt rajta hajókázni. Hát még amikor megpillantottunk két buborékot fújó vízilovat majd egy csendesen úszkáló krokodilt. Ez utóbbihoz közel is tudtunk menni, másfél méterről követtük.

Majd eljött az etetés ideje és meg is jelentek a csimpánzok: játékosan, himbálódzva faágról faágra ugrálva. Végre ezt is megértük!

DSC_0206.JPG

Vízesések és kéregetések

Fouta Djallon régió híres turista célpont Guineában. Egy 1000 méter magasan futó hatalmas fennsík temérdek vízeséssel és álomszép hegyekkel.

Mindezt a helyiek is tudják, és ehhez mérten kezelik a turistákat – afrikai módon. Szolgáltatást vagy számlát ne várj, de fizess. Fizess ha megnézed, fizess, hogy áthajthass, fizess ha érdekel, mindegy hogy mennyit, de fizess ha már idáig eljöttél. Már azt hittük megszoktuk a fehérember = pénz egyenletet, de itt ez egészen másként jelentkezett. Agresszívan, követelőzően, parancsba adták, hogy fizessünk. Számla nincs, fix összeg sincs, és ne várj érte semmit cserébe.

Az első atrocitás Kissidougouban ért bennünket, ahol mezítláb vezetésért kaptunk büntetést (mert szerintük a szakadt flip-flop biztonságosabb….) majd nem sokkal később Mamouban, biztonsági öv hiánya miatt. Itt már világossá vált számunkra, hogy azért csak bennünket büntetnek, mert fehérek vagyunk. Azonban nem adtuk ilyen könnyen magunkat: kiköveteltük a számlát, ami nem kis fejtörést okozott a rendőröknek. Először is nem tudták, hol van a számlatömb, majd azt se, hogyan kell kitölteni. Olyan összeg, és opció persze nem volt rajta amit berögtönöztek, de sebaj, kiállítanak kettőt. Na de hogyan? Mit kell ráírni? És mivel? Mert hogy toll, az nincs. Végül a mi segítségünkkel került kitöltésre a számla. Igaz, így kétszer annyit fizettünk, de legalább nem a helyszínelő rendőrök zsebébe ment a pénz. Ezek után azt hitték, megszabadultak tőlünk, de a fiúk makacs módon folytatták: rámutattak minden egyes biztonsági övet nem viselő sofőrre – ami lényegében az összes elhaladó autót jelenti – hogy miért nem állíttatják meg őket. A mi lassú utazásunkba ez belefér – de sajnos így is az az érzésem nem tanultak belőle a guineai rendőrök.

A leghosszabb diskurzus egy kis faluban történt, ahonnan másnap egy vízesést terveztünk meghódítani. (A hivatalos út nem innen megy, hanem a völgy túlsó oldaláról, azonban az út minősége miatt csak lassan tudtunk haladni, és már lemenő félben volt a nap, így gondoltuk, innen is csak megtaláljuk a vízesést.) Így kerültünk Kalaabe – na meg egy két és fél méter széles törött hídon át:

guinea bridg.png

Szokás szerint megkérdeztük a járókelőket, hogy itt éjszakázhatunk-e? És többen is azt mondták, hogy persze. Bebivakoltunk, vacsit főztünk és társasoztunk. Majd kopogtatnak az ajtón, ez se újdonság. Kimegyünk, “Bonsoir! Sava? Bien”. A szokásos small talk, majd megkezdődik a hadoválás a másik fél részéről. 3 középkorú férfi minimális francia nyelvtudással – meggyőződésem, hogy nem teljesen szárazon. Először a mi biztonságunkra hivatkoznak, majd, hogy túl nehéz a járművük, rosszat teszünk a falu útjainak, de szó volt útadóról, parkolási díjról és birtokháborításról is. Majd megjelent még egy úriember, aki váltig állította, hogy nem kell fizetni ha nem akarunk. Szépen lassan az egész falu körénk gyűlt. Mondtak mindent, és semmit egyszerre, lassan fogyott a türelmük, mi meg, mintha nem értenénk miről van szó, csak álltunk közöttük. Néhányan váltig állították, hogy fizetnünk kell – hogy miért, azt senki se tudta – a társaság másik fele pedig azt, hogy nem. Mondanom se kell, hogy ebből veszekedés tört ki. Erre megjelent a falu fiatal magja is, akik komédiának tekintették ezt a perpatvart. Egyikőjük beszélt angolul, és az öregek befogták tolmácsnak. Ő se értette mit akarnak tőlünk. Végül odáig fajult a dolog, hogy úgy döntöttünk, odébbállunk. Egy utcányit se haladtunk, mire szaladtak utánunk, és kérleltek, hogy maradjunk.

A történet pikantériája, hogy másnap reggel, mikor a falubéliek kedvesen köszöntöttek bennünket, odajött az este leghangosabbja is, és elmesélte, hogy tegnap este is volt itt néhány idegesítő tubabu (fehér ember) de mi milyen kedvesek vagyunk, érdekes a járművünk, maradjunk ameddig csak kedvünk tartja!

Mi ezen jót nevetve útra keltünk.

Egy kellemes két órás túra várt ránk, közel száz méter magas szikla falak között, mini vízesések mentén és liánok szőtte dzsungelben, majd megláttuk a Dittinn vízesést: 120 méter magas platóról zubog le egy keskeny sávban a víz. Azonban nagyon messze van…

DSC_0036.JPG

De a látvánnyal nem elégedtünk meg. Mivel gyalogos ösvény innen nem vezet a vizeséshez, az állatok által kitaposott ösvényeken gondoltuk lejutunk a folyóhoz, átkelünk rajta és a túl oldalt ott is a hivatalos ösvény. Így is történt:

DSC_0094.JPG


Ahol végleg feladtuk a harcot a helyiek követelőzésével Kambadaga volt. Amikor az utánunk szaladó focimezes srác lihegve kijelenti, hogy ő az út őre, és a fehér embernek itt márpedig fizetnie kell – elszakadt a cérna. Már nem is próbáltuk meggyőzni. Egy mondatban odavetettük, hogy a külföldieknek a mi országunkban nem kell többet fizetni, mint bárki másnak és elhajtottunk. Én személy szerint kicsit szomorú voltam, mert ki hagytunk egy 3 vízesésből álló csodát, de helyette megnéztünk egy másikat: a Kinkon vízesést. Erről a helyről is rémeket olvastunk az iOverlanderen, de szerencsére a személyes tapasztalatunk az ellenkező volt. Rendes sorompóval lezárt út (relatív mi az, hogy rendes: jobb állapotú mint néhány határátkelő amin eddig áthaladtunk) kedves, mosolygós őrrel aki kérés nélkül írja a névreszóló számlát, bekísér bennünket és segít leparkolni. Naponta többször is odajött, hogy minden rendben van-e.

DSC_0308.JPG

Kinkon maga egy a kínaiak által épített és őrzött gát – később róluk is szó lesz a történetben – egy hatalmas vízeséssel 70 méter magas sziklafalak között. Bár nem a dzsungel közepén van, hanem ipari környezetben, álom szép:

DSC_0364.JPG

Maradtunk is két napot. Tábortűz mellett megismerkedtünk az itt lakó falu néhány tagjával, illetve ivóvizet kaptunk a gát kínai őreitől – akik, mint megtudtuk 14 hónapot töltenek itt szolgálatban és haza mehetnek mindössze 4 hétre. Heten vannak, mint a gonoszok: 2 mérnök, 2 valami 2 elektronikai szakember és a Szakács. Rég volt ilyen vendégszeretetben részük, visszanyertük bizalmunkat Afrikában.

Kinkonból Északnak vettük az irányt a Szenegáli határ felé, ameddig vadonatúj aszfalton, gyönyörű hegyi kilátás mellett autózunk 2 napot.

DSC_0396.JPG

Csimpánz vadászat Guineában

Még mielőtt végleg elhagytuk volna Elefántcsontpartot, megálltunk Manban, kedvenc, még nem működő hotelünkben, hogy ismét megszereljük a lengéscsillapítókat.

Másnap kora reggel elhagytuk a várost, és Guinea felé vettük az irányt. Ahogy már megszoktuk, a határ felé közeledve egyre romlik az utak minősége, vidékibb a táj, szegényednek a falvak. Én személy szerint nagyon élvezem ezeket a szakaszokat – annak ellenére, hogy lassan haladunk, és ráz az út – még foltokban látható a “régi Afrika”, mint például ez az iskola:

DSC_0216.JPG

A határhoz közeledve azonban nagy meglepetés ért bennünket: vadonatúj útszakaszok és hatalmas útépítés: a kínaiak finanszírozásával és vezénylésével. Mint utólag megtudtuk az útért cserébe ingyen halászhatják le a környék halállományát…

A határátkelés maga ismét roppant egyszerű volt, kijelentkezés – bejelentkezés, beírnak mindent a kockás füzetbe és mehetünk is. Már olyannyira rutint szereztünk benne, hogy elkezdtük ellazázni. Más-más foglalkozást, címet, stb. mondtunk minden állomáson – hiszen ami nincs az útlevelunkben úgysem tudják le ellenőrizni. Így lettünk orvosok, fodrászok, kukások vagy tanárok.

Bár első tervezett állomásunk, Bossou, kevesebb mint 100km-re van, a sötétedésre való tekintettel kerestünk egy félreeső parkolóhelyet éjszakára. Lehajtottunk a főútról és egy tiszta bambusz erdőben találtuk magunkat.

DSC_0383 (2).JPG

Reggel ki is próbáltuk frissen éleztetett macsétáinkat, illetve még sose használt fűrészeinket, és kivágtunk két bambuszt, felkötöztük a tetőterasz alá és betettünk néhány kisebb darabot a csomagtérbe – majdcsak jó lesz valamire. (Egy hónappal később Mauritániában használtunk is belőle: didzseridut készítettünk egy német lánynak.)

DSC_0299 (2).JPG

A térképet böngészve és tervezve a további útvonalat, egy közeli barlangra lettünk figyelmesek. Másfél kilométer a táv, így hát felkerekedtünk. Egészen az út végéig kételkedtünk a barlang létezésében, mert ameddig a szem ellát, csak a nyílt szavannát láttuk.

DSC_0371 (2).JPG

Mígnem egy vízesés hangjára lettünk figyelmesek: előttünk szakadék dús erdővel borítva. Lemásztunk egy ösvényen és a dzsungelben találtuk magunkat. Jobbra a vízesés, mellette barlang, a nap sugarai beszűrődnek a dús növényzet között és megvilágítják a vizet. Festői látvány. Itt már tudtuk: jó döntés volt a lassú utazás mellett dönteni, kevesebb helyre menni, de többet látni, tapasztalni, élni.

DSC_0347 (2).JPG

A kis reggeli kitérő után útnak indultunk Bossauba, egy Csimpánz Rehabilitációs Projektet meglátogatni, és megmászni Guinea legmagasabb hegyét a Mt. Nimbát. Loláig az út sima aszfalt, de innen a Sierra Leonei határ felé igazi kalandos erdei ösvényt fogtunk ki: megvolt az első folyóátkelés szélvédőig felcsapó vízzel, és két méter mély gödrön – vagy falak között – való áthajtás.

DSC_0468.JPG

Majd egy újabb határmenti őrállomás (úticélunk a Sierra Leonei határon található) ahol azzal a feltétellel mehettünk tovább, hogy csak a rezervátumig megyünk. Megérkezve nagy meglepetés ért bennünket. 500 000 guineai frank per fő a kb egy órás majomnéző túra és egy millió frank a Mount Nimba megmászása + a túravezető napidíja. Nem voltunk még teljesen képben az új valutával (annak ellenére, hogy váltottunk a határon) elkedztünk tehát matekozni. 10 000 GNF = 1 Euro azaz 4 nulla mínusz egyenlő 100. Per fő. Az nem lehet. Számoljuk újra. De sajnos igaz. 100 euro per fő a túra és 50 euro az egy órás majom les. Bár a díj egy harmada a falué, egy harmada a rezervátumé, egy harmad pedig kutatásokra megy – mi sajnos nem engedhetjük meg magunknak. Így hát letettünk a csimpánzokról, és lépésben visszaautóztunk az ember magas falak között és a folyón át. A nehéz úton meg is aludtunk útközben.

Na de ha itt nem, találunk csimpánzokat máshol! A Haut du Niger Nemzeti Parkban, melynek kiinduló pontja Faranah. Így hát északnak vettük az irányt először a híres guineai erdészeten keresztül, a libériai határ mentén, majd kávé és kakaó ültetvények között utaztunk 3 napot. Vadkemping megállókkal egy folyó partján ahol aranyat mostunk, és egy falu mellett ami csak egy keskeny gyalogösvényen közelíthető meg.

DSC_0550.JPG

Faranahban egy kellemes hotel udvarára parkoltunk be, ahol meghatározott időszakban volt csak áram vagy víz. Ahogy az egész városban is. Adott városrészben adott időben volt áramellátás. Másik sokk mi ért bennünket a szemét deponálás technikája volt: áthajították a falon a szemetes zsákokat – és el van intézve.

A másnap reggeli napfelkelte azonban mindenért kárpótolt:

DSC_0650.JPG

Míg a fiúk ismét lengéscsillapítót vadásztak – megint eltörött – mi lányok a nemzeti park igazgatóságát kerestük. Kerestük, de nem találtuk, senki se tudott semmit róla. Pedig a Lonley Planet azt írta, hogy itt van. Végül is hosszas googlizás után rátaláltunk a honlapjukra és a jelentkezési procedúrára is. Mivel nem szívesen fogadnak látogatókat – ez az első mondat – ezért több lépcsős rendszerben kell jelentkezni, és ha mind ezeken túl vagyunk, ők adnak egy időpontot és címet. Nem éreztük szívesen látottnak magunkat, így ismét letettünk a csimpánzokról, és Conakry felé vettük az irányt abban a reményben, hogy ott végre rendbe hozhatjuk Bertát – mert hogy a fiúk se jártak sikerrel.

DSC_0892.JPG

Két sebváltó-szerelő megállóval a város határáig, majd még 3 lerobbanással a dugóban késő estére elértük a katolikus misszió udvarát ahol néhány napot töltöttünk denevérek és temérdek szemét társaságában. Nagy meglepetésünkre a misszió udvarán egy autószerelő műhely is üzemelt. Bár segítőkészek voltak, két napon keresztül járták a várost, de sikerrel ők se jártak. Így hát elbúcsúztunk a bűzlő szemetes nagyvárostól – amit egyáltalán nem bántunk – és sajnos még egy társunktól is. Útnak indultunk a hegyekbe vízeséseket nézni, immáron már csak hárman.

Elefántcsontpart fogságában II.

Paradicsomi helyszínek, jóbarátok, luxus körülmények lakóbuszubkban nem biztos, hogy a tökéletes utazás kulcsa. Őszintén szólva számomra nem kis kihívást jelent ez az út: a holland és a francia nyelv (hiánya), különböző érdeklődési körök a csapatban és – valljuk be őszintén – az eltérő gazda(g)sági háttér. Bár Afrika olcsó, ez mást jelent egy magyar és egy holland utazó számára.

Utazó. Vagy turista? Ez a másik nagy különbség. Egy átlagos turista nevezetességről nevezetességre halad, mindig akad valami új, érdekes, felfedezni való. Egy ilyen nagy utazás során, mint a miénk, ezen a hatalmas kontinensen, igen is előfordul, hogy egy hetet utazunk, hogy elérjünk valahova. Ha valaki “turista módban” vág neki az útnak, könnyen meglehet, hogy nem találkozik a valóság az elvárásaival. Nekem is több szakaszban sikerült csak átkapcsolni az agyamat “utazó módba”. Főleg, hogy nem vezethetem Bertát, maga az utazás passzív tevékenység számomra. Jó minőségű úton haladva lehet jönni-menni a buszban, olvasni, játszani, tevékenykedni, de Mauritánia óta nem volt ilyen út. Rázós, zötykölődős utak, sok fékezés és kátyú kerülés. Az afrikaiak vezetési stílusáról és az úton tartózkodó temérdek állatról nem is beszélve. De mint mindent ezt is meg lehet szokni, sőt élvezni. Számomra átalakult ez az élmény egy folyamatosan pörgő filmmé. Berta hatalmas ablakainak köszönhetően messze ellátni: a végtelen afrikai szavanna, vagy a trópusi esőerdővel borított hegyek látványa lenyűgöző, a falvak, városok élete, az utak fogalma pedig izgalmas. Egy folyamatos inger áradat amit nem elég befogadni, feldolgozni is kell. Amihez időre van szükség. Ezért is készülnek el beszámolóim jóval később.

Na de elég a kifogásokból, inkább térjünk vissza a fordulóponthoz. Mi is történt.

Hát elfáradtunk. Feltöltődtünk de be is teltünk. A karácsonyra látogatóba érkező társak és a nem jövők hiánya még jobban felkavarta az érzelmeket.

Rudy már korábban elhatározta, hogy karácsonyra hazamegy, tőle Man-ban már el is búcsúztunk. Majd miután Sjors visszarepült Hollandiába, Ilja is úgy döntött, neki is elég volt Nyugat-Afrikából.

Még mindig 5en voltunk, de ketten csak rövid időre csatlakoztak hozzánk, így az út nagy részére csak 3-an maradtunk. Ez fontos kérdéseket vetett fel bennünk. A nigériai vízumról szerzett friss információink se voltak túl biztatóak, mindössze egy utazóval találkoztunk aki megkapta, Burkina Faso-i lakcímért és adóért cserébe. Berepülni az országba lehetséges, hajóra tenni Bertát. Egy család ezt a variációt választotta, egy hónapjukba telt az akció – és persze egy vagyonba. Még induláskor B-tervként szó volt róla, hogy behajózunk Angolába, de így, hogy hárman maradtunk, se anyagilag, se személyes okokból úgy döntöttük, nem éri meg. Rengeteg mindent nem láttunk még Nyugat-Afrikából, időnk véges, Berta is fárad – visszafordulunk. Már csak azt kellett eldönteni, hogy Ghána-Togo-Benin-Burkina Faso vagy Guinea-Bissau Guinea-Cassamance-Gambia-Szenegál legyen az útvonal. (És még sok sok kitérővel, variációval, Sierra Leone, Libéria, stb)

Mivel az elmúlt két hónap alatt is rengeteg mindent ki kellett hagynunk, hogy időre itt-ott legyünk, most a rövidebb, de tartalmasabb verziót választottuk. A vízum igénylési procedúra is gyorsabb Guineába, mint Ghánába. Így történt, hogy január 4-én (végre) elhagytuk Elefántcsontpartot és átléptünk Guineába.

Mali – Elefántcsontpart határ

A határ előtti 80 km-t lépésben tettük meg, egy egész napunkba telt. Mivel közeledett az este, úgy döntöttünk, meg alszunk még Manakoro, a határ falu előtt. Ismét egy tökéletes vadkempingező helyet találtunk ezúttal egy völgy szélén. Szokás szerint időt adtunk magunknak, hogy megérkezzünk: van aki a naplemente végét nézte a tetőről, más meditált, jógázott vagy bejárta a szűk környéket. Mire besötétedett neki álltunk vacsorát készíteni.

Elfogyasztani azonban már nem tudtuk nyugodtan: két terepjáró kanyarodott felénk a mezőre és gépfegyveres emberek szálltak ki belőle. Egyenruhát nem viseltek és a sötétben az autókon se láttunk semmi hivatalos feliratot. Meg nem ijedtünk – nem a határ két kilométeres körzetében fognak bennünket kirabolni – marokkói esetekre emlékezve ez csak a rendőrség lehet, hogy biztonságosabb helyre kísérjen bennünket. Így is történt: egyikőjük gépfegyverrel az ölében mosolyogva beült mellénk, és a bordélyház udvarára eszkortált bennünket.

Kora reggel mentünk a határállomásra. Beírták a nevünket a nagy könyve, bepecsételtek az útlevelünkbe, már csak Bertát kell kijelenteni. Ez a határőr azonban nem volt olyan boldog, hogy korán reggel dolgoznia kell. Mindenben hibát keresett. A Maliba való belépéskor a határőr ennek ellentéte volt, lustaságból nem pecsételte le a Carnet de Passage-unkat, mondva úgyse kötelező. Nem is volt rá szükségünk ez idáig, de a mogorva határőr mindenképpen kötözködni akarat. Vissza akar küldeni bennünket a határra ahol beléptünk, hogy beszerezzük a pecsétet. A mi türelmünk azonban nem lankadt, megszoktuk már a korrupt rendőröket, vámosokat – így megvártuk míg az ő türelme fogy el. Így is lett, és végül kiléptünk Maliból.

Az egyetlen úton elindultunk Elefántcsontpart felé, a térkép alapján 1 km ide a határ. Megtettünk egyet, kettőt, tizenkettőt – semmi. Még csak másik járművel se találkoztunk az út rossz minősége miatt. Mi is csak lépésben haladtunk. De már megszoktuk. 15 kilométerre volt az első állomás, ahol nem volt semmije a határőr hölgynek. Kedvesen tört angollal (először próbált meg valaki angolul beszélni hozzánk ) megnyugtatott bennünket, hogy jó helyen járunk csak azt nem érti hogy jutottunk el idáig ezzel a busszal. Még két másik állomást hagytunk el, mire végre megkaptuk a pecsétet az útlevelünkbe.

Az autó papírjait elvileg Man városában tudjuk intézni. Tudnánk, ha nem lenne karácsony és újév. Ennek köszönhetően a nagykövetségek is zárva tartanak, így 3 hétre Elefántcsontparton “rekedtünk”.

Mali: a világ egyik legveszélyesebb országa…

… Rossz unalmas utak, terror támadások, nem érvényes biztosítás. Ezeket az információkat tudtuk előre. Ami fogadott bennünket: kedves, mosolygós emberek, korrekt minőségű utak mentén csodás tájak. Igaz, csak a délnyugati országrészben maradtunk.

Már a határátkelés meglepően egyszerű volt Marokkó és Mauritánia után. 20 perc alatt kicsekkoltunk, besekkoltunk és minden papírt elintéztünk.

3 napos utazás állt előttünk Manataliba, az utolsó 100 km föld úton. Kellemesebbnél kellemesebb vadkemping helyeket találtunk az út mentén: egy veteményes kert a Gambia folyó partján, rejtekhely a szavanna méteres elefántfüvében és tábortűz egy hatalmas baobab fa alatt.

A hosszú egyenes utat felváltotta egy hegyi szerpentin, majd elénk tárult Manatali tava 50 méter magas és 100 méter széles gátjával. A mesterségesen kialakított tó lélegzetelállító sziklákat és hegyeket folyt körbe, több tucatnyi szigetet és félszigetet létrehozva.

Megérkeztünk a holland tulajdonú Cool Camp-be, fő állomásunkra Maliban. A kemping maga egy kis oázis amelyet a tulajdonos hozott létre pusztaságból. Hatalmas Mangó, Papaya, kesu dió fák, virágzó bougenvilla bokrok és banánültetvény. Mindez a kristálytiszta vizű folyó partján.

Kasper 20 év földkörüli utazás után döntött úgy, hogy letelepszik Afrikában. Miután Szudánban és Ghánában nem járt sikerrel, Maliban megcsinálta a szerencséjét. Kevesebb, mint 2000 euróért vásárolta a telket, és az elmúlt 6 évben nem költött rá többet, mint 5000 euro. A politikai helyzet romlása miatt manapság nem sok vendég fordul meg a kempimgben, ezért Kasper banánt, magnót termeszt és halakat tenyészt. Aktívan részt vesz a helyi Ngo munkájában. Ennek köszönhetően jutottunk el egy elszigetelt névtelen kis faluba, ahová két óra az út hajóval(ők annak hívják, én inkább csónaknak nevezném).

Utunk fő célja a pompás kút megjavítása volt. A történet kicsit visszás, mert a helyiek elintézték, hogy a hajó egy másik falunál tegyen ki bennünket, így az ő kútjukat is megjavitja a vízvezeték-szerelő. Én személy szerint nem sokat tudtam hozzáadni a történethez, így elmentem sétálni – de mint ahogy az lenni szokott, az egész falu körbeállta a kutat és mindneki mondott valami okosat – azonban érdemben nem sok minden történt. Mint utólag megtudtuk, nem tartják becsben a kutat: gyakran olajat engednek bele, eltömődik és a motiváció, hogy megtanulják kezelni, tisztítani, javitani hiányzik. Inkább egy új kutat kérnek a fehérembertől – még hozzám is érkezett kérés/követelés.

A kis faluban eltöltött nap és a helyiekkel való beszélgetés komoly kérdéseket vetett fel bennem a segélyszervezetek munkájával kapcsolatban, a helyiek reakciójával és nyugat-Afrika jövőjével kapcsolatban.

Vidéki falvakon áthaladva koszos öreg kis buszunkkal akaratlanul is a nyugati gazdagságot sugározzuk – amire a holland rendszám csak rátesz egy lapáttal. Természetesen sokkal kevesebbet látunk, mint egy hátizsákos stoppos vagy egy 4×4 terepjárós utazó. Azonban így is többet, mást látunk, mint otthon ülve a médiából tudunk meg. Mivel nem beszélek franciául, hatványozottan nehezebb megérteni a helyiek életszemléletét. Hogy kultúrájukból adódóan nem cselekszenek? Vagy a hőség miatt pihennek folyton az árnyékban? Dehát most “tél” van. Netán vallási okok? Ha Allah is úgy akarja.

Manantaliból (vissza a 100 km földúton) Bamakóba mentünk vízumot intézni, ahol nagy megtiszteltetés ért bennünket:

egy Maliból származó de Magyarországon élő ismerős testvérénél vacsoráztunk, aki mint kiderült, a Mali elnök sógora.

Másnap bevásárlás, útlevél átvétel és irány délnek Elefántcsontpart felé ahol 3-an csatlakoznak hozzánk.

Megérkeztünk AFRIKÁBA

A komor, mogorva, egyhangú Mauritánia után Szenegál igazi felüdülés. Saint-Louiseban pezseg az élet. Mindenki mosolyog, hangos kacaj szűrődik be a buszba. Színesre festett – otthon roncs számba menő – kisbuszok, gyönyörű színes ruhába öltözött nők és dolgos férfiak. Nem csak az emberek de az élővilág is feléledt: csillogó kék tollú madarak, színes csőrű tukánok és békésen halászó pelikánok. Majmok is megjelentek az út mentén, sőt a kempimgben Benno komolyabb összetűzésbe is került az egyikkel: egy hatalmas élénk türkizkék heréjű majom ugrott le egy fáról és megpróbálta ellopni a szendvicsét. A majom meglepően kitartó volt, néhány percen keresztül próbálkozott majd egy idő után feladta és lassan el kullogott.

Következő állomásunk a híres rózsaszín tó: Lac Rose volt. Mint kiderült nem mindig rózsaszín, sőt ez évnek ebben a szakában a napsugarak beesési szöge nem éppen ideális, így csak délelőtt 11 körül látható egy kicsit. A különleges látványról gyorsan letettünk, mert másnap időben Dakarban kellett lennünk a busz papírjait intézni. A csalódást gyorsan kárpótolta az első találkozásunk a helyi zenével és tánccal. A távolról ideszűrődő dob és énekszó nem hagyott nyugodni, felkerekedtünk megkeresni. Egy drága hotel bárjából jött a zene, ahova – kihasználva európai külsőnket – határozottan csak besétáltunk. Egy zártkörű partiba csöppenhettünk, mert a többi turista gyanakodva nézett ránk – és hát nem is voltunk megfelelően öltözve egy ilyen flancos hotelhez – de nem szóltak semmit. Egy hat tagú banda állt a sarokban különféle dobokkal és ütős hangszerekkel és egy énekes/rapper/showman középen. Hatalmas bulit csaptak. Sokáig nem maradtunk, mert másnap reggel 6kor indultunk.

Vagyis Ivan indult, mi aludtunk tovább. Másfél óra múlva egy nem túl kellemes hangra ébredtem: egy kis falu szűk utcájában beragadtunk a homokba. Ismét megtanultuk, hogy ne mindig higgy a GPS-nek.

Elő a lapátokkal, pallókkal és kezdődhet az ásás. Az egész falu ott tolongott körülöttünk, és sok gyerek iskolába menet megállt bámészkodni. Hosszas próbálkozás után ezúttal sajnos nem tudtuk kimenteni Bertát, így segítségül hívtunk egy traktort, aki végülis kihúzott bennünket a csávából.

9 körül ismét úton voltunk, immár Dakar határában, még el tudjuk intézni a papírmunkát. Gondoltuk…. csak a reggeli – és valószínűleg állandó – dugóval nem számoltunk. Délután 1re értünk a vámirodához, ami persze ebédszünetet jelent. Így elmentünk hát alkatrészt vadászni a sérült lengéscsillapítóhoz.

A vámirodában – bár személyesen nem voltam jelen – egy vicces jelenet játszódott le:

Ben és Rudy rossz ajtón léptek be és a vámiroda helyett a bevándorlási hivatalban találták magukat. Útlevél nem volt náluk, mert a csapat másik fele elment vízumot intézni Maliba. A hivatalnok gondolta tubabu (fehér ember) = pénz…

⁃ Mindketten úriemberek vagyunk, szemethúnyok az ügy felett, ha boldoggá teszel.

⁃ Ben: Mit szeretnél?

⁃ Hivatalnok: hogy boldoggá tegyél.

⁃ Mit szeretnél mit csináljak, táncoljak neked?

⁃ A hivatalnok el nevette magát: ne ne! Nem táncot!

⁃ De hát megnevettettelek.

⁃ Igen mert beszéltél.

⁃ Akkor beszéljek többet?

⁃ Nem nem erre gondoltam.

⁃ Akkor hát ne beszéljek?

⁃ Nem, nem.

Mivel nem jutottak dűlőre – elmenni pedig nem tudtak – így leültek várakozni. A TV-re pillantva Ben megkérdezte:

⁃ Mit néznek? Csinos ez a riporter.

⁃ Ő a volt barátnőm. – válaszolta a hivatalnok.

⁃ Mit tett, hogy csak volt?

Erre az egész iroda nevetésben tört ki, és átkísérték őket a vámirodába.

Másnap megkaptuk a vízumot Maliba és útnak indultunk délnek.

Nem messze Dakartól egy kis torkolat mellett vertünk tanyát, ahol míg a fiúk szerelték a lengéscsillapítót, mi lányok SUP-oltunk és koktélt ittunk a parton.

Másnap kelet felé haladva útba ejtettünk egy szafari parkot, ahol sajnos világossá vált számunkra, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy nagyvadat lássunk. Nyugat-Afrikából kihaltak vagy elvándoroltak az állatok, csak a háziasított emlősök, madak és hüllők maradtak.

Következő állomásunkat nem terveztük: egyszer csak elfogyott az út.

Egy – a térképen nem található, de – utazók által ajánlott vízesést kerestünk. Azt nem találtuk meg, de a Gambia folyó eredéséhez közeli paradicsomi kempingre bukkantunk, víziló-leső terasszal a folyó felett.

Itt megismerkedtünk két Belga szülésznővel, akik gyakornokként dolgoznak a helyi kórházban. Elképesztő adatokat mondtak: hetente 600 baba születik ebben a kórházban (két kórháza van a kisvárosnak és sok kis faluból nem tudnak ide eljutni szülni a nők) és 50% a túlélési arány. A helyi ápolók nem ismerik az újáélesztést…. Itt még mindig a természetes szelekció az úr. Ez most kicsit keményen hangzik, de így is minden második nő hátára fel van közve egy baba, még a 15 évesekére is. Az átlag életkor 18 év (Magyarországon ez 42 év, és alulmarad az EU átlagtól) ami Szenegál esetében magasabb, mint a környező országoké. Jelenleg ameddig a szem ellát mindenütt gyerekek, és szerencsére sok sok iskola is. Szenegálban iskolakötelezettség van és láthatólag működik is, de a többi országban rengeteg olyan gyerekkel találkoztunk aki nem tud iskolába járni.

A kempimgben időközben kiderítettük, merre is van az a híres Dindefelou vízesés. Kicsit eltévesztettük, még 100 km ide 😀 így hát útnak indultunk. 100 km Szenegál jó főútjain nem sok, de innen a kis falut megközelíteni, ami csak 21 km, egy napunkba telt. A végén a vízesés azonban megérte a hajcihőt. 100 méteres esés a dzsungelben, aminek medencéjében még úszni is lehet. Megfürödtünk és vissza indultunk Bertához. Aki mindez idő alatt a napon állt és várakozott. 53 fokot mutatott bent a hőmérő, ami a legmagasabb érték a skálán – vajon tud ég feljebb menni?

Mint megtudtuk – Dindefeloutól nem messze – van egy hagyományos bédik falu ahol még ma is élnek a törzsi hagyományok. Mi csak egy hétköznap délelőtött töltöttünk itt, de rendszeresen tartanak törzsi szertartásokat, ami nyitott az érdeklődők számára. Itt találkoztunk néhány idős hölggyel akiknek az orra még át van szúrva egy kifestett faággal. Érdekes időutazás volt.

Innen utunk egyenesen a Mali határra vezetett, de az már egy másik történet.