A hírhedt határ Mauritánia és Szenegál között

Nouakchottban még elvégezzük a nagybevásárlást, majd wifire vadászva összehoz bennünket a sors Dahiddal. Jó üzletember létére egyből leintette a hezitáló külföldieket, behív magához kávéra és wifire. Mint kiderül szervező tagja az Európából jövő raliknak, így a Budapest-Bamakónak is. Elmondja tapasztalatait a határátkelésről, és bemutat bennünket Momónak. Hosszú tanakodás és információ gyűjtés után végülis megegyezünk Momóval, hogy elkísér bennünket a határra. Így lett egy igazi fixerünk. Tudtuk, hogy nem feltétlenül szükséges segítő, a kevésbé korrupt határátkelőn keresztül megyünk – de lássuk be Berta nem egy egyszerű kemping autó, nem minden ellenőponton jutottunk át eddig simán.

Éjszakára Momo háza elé parkolunk Nouakchott egyik külső kerületében és készülünk a nagy napra: ficheket nyomtatunk és elzárjuk az értékeinket.

Indulás Napfelkelte előtt: összesen csak 300 km vár ránk St.Louisig, de ennek egyharmada földút, egy nemzeti parkon keresztül. A déli határhoz közeledve az út minősége fokozatosan romlik. Nagy örömünkre azonban a sivatagban lassan meg-meg jelentek fák majd zöld bokrok, megérkeztünk a Diawling Nemzeti Parkba. Víz, madarak, zöld táj ameddig a szem ellát. Hetek óta csak a sivatagot láttuk magunk körül – igazi felüdülés volt belélegezni a sűrű, párás levegőt a sok sok homok után.

A nemzeti park gátján buszunkkal csak lépésben tudunk haladni, de a tetőn ülve igazi szafari élményben van részem: flamingók, pelikánok, krokodil és igazi pumba formájú vaddisznók – hogy csak a különlegesebbeket említsem.

A határátkelés a korábbiakhoz képest zökkenőmentes volt – Momónak köszönhetően – Saint Louisban elintézzük a biztosítást, és a hétvége miatt maradt 3 napunk Dakarba érni, hogy lepecsételtessük a Carnet de Passaget.

Így a sokak által ajánlott Zebra bár kempingbe megyünk. Két ide vezető útvonal van, egyik gyegébb és keskenyebb gáttal mint a másik. Hasraütésre az egyiket kiválasztjuk és lépésben haladunk át a homokzsákokból épített gáton. A kempingbe érve mindenki fellélegzett: gyönyörű árnyas kert saját stranddal és bárral, ahol végre hivatalosan is lehet sört kapni.

Az öröm azonban nem tart sokáig, a számunkra kijelölt helyre való beparkoláskor beragadunk a homokba. Immáron harmadszor. Elő az ásókkal, lapátokkal, pallókkal és már-már rutin szerűen juttatjuk ki Bertát a homok fogságából.

Sötétedésre végre berendezkedünk, és egy hideg sör mellett tapasztalatot cserélünk a többi utazóval.

Átutazóban Mauritániában

A rettegett határátkelő Marokkó és Mauritánia között a Nyugat-Szaharai senki földjén keresztül – nem is olyan vészes. Segítőkész határőrök, akik a kígyózó kamionsor elé engedtek bennünket, egyértelmű utasítások a teendőkkel kapcsolatban, érdeklődő de nem tolakodó emberek. A procedúra így is több, mint két órán keresztül tartott – természetesen bele futottunk az ebédszünetbe – de zökkenőmentesen kijutottunk Marokkóból. A Senki Földjére. A kapun kívül végletekig megpakolt kisbuszok, túlzsúfolt telekocsik és tömérdek autóroncs fogadott bennünket. Az út első két kilométerét leaszfaltozta az ENSZ, de így is maradt 3 amit meg kell tenni. Az aszfalt út elfogyásával az autónyomok szétszéledtek minden lehetséges irányba és az autók többsége – sebességüket nem mérsékelve – ugyan ezt tették. Mi lépésben haladva elindultunk az egyik simábbnak látszó ösvényen, és igyekezve a lehető legkisebb kárt okozva Kövér Bertában (ez a név illett legjobban a buszra) átszeltük az aknamezőt. A mauritániai határ kapujához érve egy katonatiszt egyből lerohant bennünket, az ablakban levő GoPro miatt, sajnos letöröltette velünk a felvételeket.

Még le se parkolunk, hogy elintézzük a beléptetést, már menet közben ostromoltak bennünket a fixerek, a SIM kártya árusok és a pénzváltók. Mivel későre járt már, fáradtak voltunk az egész napi utazástól és tanulva a Tangier-i procedúrából fogadtunk egy fixert 10 euróért aki segített lebonyolítani a papírokat fél leforgása alatt, csak a vízumra kellett várnunk. Más utazók történeteiből hallottuk, hogy Mauritania már számítógépet használ a vízum kibocsátásához – de álmomban se gondoltam volna, hogy ez kétszer olyan hosszú időt jelent, mint korábban: egy óra sorbanállás után ránk került a sor. Egy sötét, de kellemesen hűvös szobában két íróasztal állt egymás mellett. Egyik asztalnál begyűjtötték az útleveleket majd valamit bepötyögtek a számítógépbe. Majd átadta az útlevelet a másiknak aki szintén valamit pötyögött. Majd vissza. Ezt még kétszer háromszor megismételték majd szólítottak ujjlenyomat vételre és fotóra. Ez is fejenként több, mint 10 percet vett igénybe a lassú számítógép és internet miatt. Aki rendszeresen utazik tudja, hogy ez általában két percnél többet nem vesz igénybe. A fotó után ismét oda-vissza mentek az útlevelek és mielőtt még megkaptuk volna a pecsétet, eljött a délutáni ima ideje. Ez alatt úgy tűnik kicsit felfrissültek a határőrök, mert rövid időn belül vissza kaptuk útleveleinket és elindultunk Nouadibou felé.

Nem sokkal a város előtt megaludtunk, majd reggel megnéztünk néhány hajóroncsot. Érdekes látvány az öböl telis tele rozsdás üres hajómaradványokkal.

Majd délnek vettük az irányt, Nouakchott előtt a sokak által ajánlott Las Sultanes kempinben töltöttünk két napot, mielőtt a szenegáli határ felé indultunk.

Marokkó

Mielőtt búcsút vettünk volna Európától, az utolsó simításokat, bevásárlásokat elintéztük Cadizban. Szükségünk volt még néhány matricára, hogy a támogatóink logóit ki tudjuk ragasztani a busz falára. Megmentőnk Roberto volt, aki Tim barátnőjének a spanyol barátnőjének az unokatesójának az unokatesója – vagy valami hasonló.

Ez után Algeciras városába megérkezve útunk Carloshoz vezetett, aki többek szerint a legjobb jegy értékesítő a Gibraltári kompokhoz. Néhány órányi telefonálgatásába került, mire szerzett nekünk egy olcsóbb jegyet, lakókocsiként. Mivel busz külsőnk van, sokszor nem hiszik el, hogy valójában lakóautó vagyunk, ezért Carlos eljött velünk a komphoz, hogy biztosan minden rendben legyen. Ezen felül bort és sütit is kaptunk tőle. Sajnos a szoros túl oldalán Carlos már nem volt velünk, és nem is mentek ilyen simán a dolgok. Mivel a marokkói határőrök és vámosok se tudták eldönteni miféle járgány vagyunk ide-oda küldözgettek bennünket. Busz, traktor, kemping autó? Mindezen a logónk se segített: az egyik állomáson leszedték a matricát a busz faráról, mert a térképen Nyugat-Szahara is jelölve van. A letölthető vektorok hátránya. Összesen 6 órát töltöttünk a Tangier-med vámállomáson ami számunkra nem volt olyan vészes: szoktuk az új otthonunkat, javíttuk, berendeztük – azonban Yuja, a japán diák akivel kompon ismerkedtünk meg és Rabatig jött volna velünk, is ott töltötte a napját velünk.

Ez volt az első tapasztalatunk határátkeléssel, és meg is fizettük a tanulópénzt. A sokadik állomások egyikén egy hivataloknak látszó alak kezébe vette az irányítást. Nyakában fényképes igazolvány, kulcsok és egyértelműen mindenkit ismert, tudta a járást. Mivel én sajnos franciául nem beszélek, a csapat francia ajkú tagjai bonyolították le a dolgokat – nem tudtam hangot adni aggodalmamnak ezzel az emberrel szemben. A végén persze kiderült hogy nem helyi hivatalnok, és megkérte a segítsége árát, de 6 óra kóválygás után boldogak voltunk hogy kijutottunk végre, és elindultunk Rabatnak.

Az napi kalandjaink nem értek még véget, Rabatban újabb meglepetés várt ránk: rossz gyerekek kapaszkodtak a busz hátuljába megrongálva ezzel a motorháztetőt, majd mikor megálltunk, hogy leszállíttassuk őket bemásztak a busz alá és a tetejére. Egészen addig nem tudtunk megszabadulni tőlük, míg meg nem jelentek a rendőrök, amikor a gyerek elszaladtak. Végre útnak indultunk, és sötétedés előtt megérkeztünk Moulay Bousselham kempingjébe ahol két napot töltöttünk. Szoktuk Afrikát, kipihentük az első határátkelésünk fáradalmait és a fiúk meghegesztették a busz törött lengés csillapítóját.

következő állomásunk Fez volt. Elveszni a Medina utcáin. Minden útikönyv ezt tanácsolja és tényleg megér egy mesét. Szűk, sötét középkori labirintus, ahol a mai napig a szamár a legelterjedtebb teherhordó. Minden sarkon egy különleges mozaik, festett kapu és tömérdek árus. Sajnos nagyon tolakodóak az árusok, és igazi turista bazár vált néhány utcából, de azért lehet találni az eldugott zugokat, igazi életképeket.

Nem minden középkori Fezben. A Medina körül egy pezsgő modern nagyvárost találunk, ahol a kortárs építészet rendkívüli érzékkel adaptálta a hagyományt a modern designnal. A világ nagyvárosai jellemző modern sablonsság nem tudta megvetni a lábát Marokkóban.

Trabant expedícó

Még az utazás megkezdése előtt, felkészülésem során összehozott a Facebook Zsolttal, aki egy Trabanttal járja a világot. Rengeteg hasznos információval szolgált, tapasztalt autós utazó, és felajánlotta, hogy szívesen találkozna velünk személyesen is, és készítene egy riportot. Franciaországban La Mans környéke lett a közös pont. Kíváncsian figyelve az utat vártuk a Trabant felbukkanását, meg is pillantottuk egy kellemes árnyas útmenti pihenőben. Itt egy gyors ebéd keretében megismerkedtünk és megejtettük az interjút. Zsolt egy igazi kalandor és utazó, csupa szív ember. Rengeteget jótékonykodik, jelenlegi projektjéről itt olvashattok:

https://www.facebook.com/1635252533384048/posts/2188527204723242/

Az interjút pedig az alábbi linket tekinthetitek meg:

https://m.youtube.com/watch?v=wdB97BQL1jY&feature=youtu.be

Elsuhant egy hónap

Sok kritikát kaptam, hogy nem jelentkezem, nem számolok be a kalandjainkról. Nem mentegezőzöm, nem telne sok időmbe rendszeresen írni néhány sort, de az az igazság, hogy teljesen magába szippantott az utazás. Menet közben nem tudok nem kibámulbi az ablakon és csak csodálni a mellettünk elsuhanó állandóan változó tájat.

A dimbes-dombos mediterrán olajfákkal borított vidék szélén megjelentek az Atlasz-hegység hófödte csúcsai majd megérkeztünk az Anti-Atlasz vörös hegyei közé. Kanyargós hegyi szerpentineken haladva néha fel-fel bukkant az Atlanti-óceán, majd a helyeket elhagyva lassan a föld kivilágosodott és átvett az uralmat a Szahara. Eleinte még minimális vegetációval, kövekkel és monumentális sziklaszirtekkel az óceán partján.

Tovább haladva délnek fel-fel bukkantak a homok dűnék és a tevék – ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Néhány homok dűnével és sziklaszirttel szeldelt végtelen síkság közel 4000 kilóméteren keresztül (Mauritániában akad olyan útszakasz, ahol 300 kilométeren belül egyetlen útelágazás se volt, csak néhány apró falu. ) egészen a Szenegál folyóig – ahol a víz hirtelen életre keltette a természetet. Madárfajok százai, köztük pelikánok, flamingók, tukánok – krokodilok, óriás gyíkok és valódi Pumbák jöttek-mentek az úton.

A természet feléledésével az emberek is megváltoztak. Dolgos, mosolygós, nyitott emberek fogadtak bennünket Szenegálban – a szigorú, kedvetlen és őszintén szólva lusta Mauritániaiakkal szemben. Az épületek egyre színesebbé váltak – bár be kell vallanom Mauritániában is láttam néhány nagyon kedves szépen kifestett színes házat – de Szenegálban minden jármű, busz, tábla színesre van fesve. A vas tetőcsomagtartók vagy szerkezeti elemek is szépen megmíveltek és színesek. Ez a pezsgő ország bennünk is fellobbantotta a lángot további kalandokhoz. Most néhány napot Dakarban kell töltenünk vízumok és autópapírok beszerzésével, és utána felfedezzük tovább Szenegál állatvilagát.

Elindultunk . . .

Ébredés a nappal, egy kiadós közös reggeli a hajón, ahol az elmúlt egy hónapban laktam – egyik csapattagunk állandó otthona – majd a végső pakolás. Kezd otthon formát önteni a busz. A tárolók megtelnek a személyes holmikkal, a konyhaszekrény étellel, a polcok könyvekkel, társasjátékokkal, gyertyákkal és sok-sok egy ilyen utazáshoz luxusnak tűnő otthonos kiegészítővel.

Tíz órára el is készülünk a végső simításokkal, egy utolsó közös tea és kávé szünet, búcsú a felbukkanó családtagoktól, barátoktól és elindulunk. Még elmegyünk tankolni, bevásárolni – sőt kiüríteni a szennyvíz tartályt – nem fogtuk még fel, hogy végre úton vagyunk.

Esik. Hiszen ez Hollandia, novemberben. Csak az úton szaladó fehér csíkokat látom – úgy érzem magam, mint PacMan. Buszunk csak úgy falja az aszfalt festését – ahogy a kilométereket is. Az első határátlépést ovációval fogadjuk bár ez csak Belgium még a nyelv se változik. Kitérőt teszünk az Atomiumhoz – kötelező fotó a buszról:

Majd irány dél. Egy kedves kis normandiai faluban ér bennünket az éjszaka, amelyet egy autós utazó alkalmazás ajánlott és legnagyobb meglepetésünkre több lakókocsi parkolt már be a templom parkolójába. Mi is csatlakozunk – bár kicsit nagyobbak vagyunk, mint ők, nem egyszerű a beállás.

Vacsi. Friss hamburger, sör és egy kör társas játék. Majd jöhet a munka: első útközbeni csapat megbeszélés – úti tervek, anyagi kérdések és néhány közös szabály a következő öt hónapra. Mire végzünk eláll az eső, körül tudunk nézni Montvilleben


Kedves kis normandiai falu, telis tele zászlókkal, francia nemzeti színben megvilágított szobrokkal – kicsit már túlzottan is nacionalista – és szabadon garázdálkodó vízi biciklikkel – amivel teszünk is egy kört. Harapni lehet a párás levegőt a tavon, az égbolt telis tele csillagokkal – és bár nem látni sokat a sötétben – de az az érzésem festői környezetben vagyunk. Az érzéseim reggel beigazolódnak: ködben úszó harsány zöld mezők és az ősz minden árnyalatában pompázó domboldalak fogadnak bennünket. Még mindig nem fogtam fel, hogy mi történik. Csak ámulok, bámulok, új otthonom ismét úton dél felé, sietünk. Délben találkozónk van a Trabant expedícióval LaMans-ban. Kíváncsian várom!

Újra úton – A Nagy Utazás

Újra úton, és ez csodálatos érzés. Már-már természetes. Ahogy az egész világmindenség mozog, így én is mozgásban érzem jól magam. Mozgok a munkám során, a szabadidőmben és ha tehetem, mozgok a bolygón is: jövök-megyek.

Ahogy már Budapest felpezsdül körülöttem – a megszokott lassú életemhez képest – mindig sejtet valamit. Hogy ismét indulok. Egy újabb nagy kaland veszi kezdetét. Kis lépésekkel de beleugrom az ismeretlenbe. Most éppen Brüsszelen át Hollandiába tartok. A kedvezményes repülőjegynek és a Belgiumban felkeresendő barátoknak köszönhetően ezt a viszonylag rövid utat is lassan teszem meg: két-három napot még turistáskodok, mire elérek Leidenbe, hogy előkészüljünk a NAGY KALANDRA. Sok sok vívódás árán, lelkes “Miért ne?” Majd sötét “Te hülye vagy?” pillanatokkal teli hónapok után eldönöttem: bele vágok, fejest ugrok az ismeretlenbe: csatlakozom a holland Superlekker csapathoz, hogy 5 hónap allatt egy lakóbusszal leutazzunk a Jóreménység fokáig. Utunk célja részben humatiráriánus részben csak saját kalandvágyunk hajt, de egy biztos: nem lesz könnyű. Hosszas tervezést és körültekintő előkészületeket igényel, nem beszélve a nélkülözhetetlen emberi tulajdonságokról: alázatról, alkalmazkodóképességről és önismeretről.

Nyolcan egy nagy, kimondottan erre a célra átalakított busszal vágunk neki az útnak. Ez a busz lesz az otthonunk, közlekedési eszközünk és menedékünk a monszunos-maláriás-sivatagi homok viharos időkben.

Kalandjainkat angolul követhetek a csapat internet oldalán: http://www.teamsuperlekker.nl és ahogy lehetőségeim adják itt a yogago blogon is, ahol kicsit személyesebb hangvétellel beszámolok róla.

Hogyan tovább?

Huh már megint eltelt egy hónap… Nem vagyok egy sikeres blog író 🙂 foghatnám a szezon végi hajtásra, 3 hetes betegségemre vagy hogy végkimerülésben szenvedek – ami mind igaz – de be kell vallanom, csak lusta voltam! Annyi minden történik nap mint nap, és mind jobbnál jobb dolgok amit ha lassan és teljességgel akarsz megélni, háromszor annyi időt vesznek el az életedből. Vagy adnak hozzá? Rengeteget! Nem is tudom hogy feldolgozni egyszerre, jó lenne eltenni, raktározni télire mint egy jó üveg lekvárt vagy kompótot. De nem lehet. Ezek a dolgok ott vannak és csakis akkor. Ki kell élvezni, átélni és elfogadni, hogy elmúlnak vagy mi állunk tovább. Ez esetben én állok tovább. Hogy hova, majd a következő posztomból megtudjátok de azt garantálom, hogy következő kalandom tartogat majd olvasni és nézegetnivalót bőven! Addig is egy kis időt kérek, hogy felkészülhessek rá.

Mindfulness challange #6 – HÁLÁS VAGYOK

E heti feladatot már biztos sokan próbáltátok, de valahogy a mindennapok rohanásában sokszor elfelejtünk rá odafigyelni. A feladat így szól:

Írj össze minden este 5 dolgot, amiért őszintén hálás vagy!

Elsőre soknak tűnhet az 5 – hát még, hogy valóban magadhoz hűen, őszintén megfogalmazni ezeket – de hidd el, ha elkezdesz figyelni napközben, könnyen összejön egy ennél hosszabb lista is.

Hogyan valósítsd meg?

  • Helyezz egy jegyezetfüzetet és ceruzát az ágyad mellé
  • Lefekvés előtt gondold végig a napodat
  • Végy néhány mély levegőt, hogy a fejedben kavargó gondolatok letisztuljanak
  • És jegyzetelj le 5 számodra fontos dolgot

Vond be a családod, szeretteidet is! A gyerekek lerajzolhatnak minden napról egy kellemes élményt, történést vagy írjatok közös listát szeretteitekkel a közösen tölötött pillanatokról.

Köszönöm, hogy velem gyakoroltok!

Újult erővel

Immáron több, mint két hete nem jelentkeztem, és még csak arra sem foghatom eltűnésemet, hogy nyaraltam. Épp az ellenkezője: nekem a nyár igen dolgos időszak, vitorlás edzések, versenyek, jóga és a már sokat emlegetett balatoni slow life. Millió program, emberek spontán felbukása és a nagy hőség amiben az ember csak az árnyékban szeretne hűsölni.

Mindezek mellett egy igen fontos esemény is történt az életemben: betöltöttem a 30-at! Leginkább ennek az ünneplésére fogom az elmaradásomat.

Nem is ragoznám tovább a szót, holnap újabb mindfulness játékkal jelentkezem, remélem élvezetek majd!

A fotó 2018. Márciusában készült Japánban Tokashiki szigetén. Itt landartal tölöttem el egy fél napot, melyeken lényege, hogy az ott helyben taláható természetes anyagokat felhasználva hozzunk létre múlandó alkotásokat. Ezt a spirált a másnap reggeli dagály el is mosta.